E kötet szerzõje számára ugyancsak rövidre, mindössze harmincnyolc esztendõre szabta a sors a földi létet: Lev Szemjonovics Vigotszkij 1896-ban született, s 1934-ben vitte el a tüdõbaj. Az már a huszadik századi történelem abszurditását jelzi, hogy ha elkerüli a korszak milliókkal végzõ betegsége, valószínûleg ennél is méltatlanabb halál jutott volna neki osztályrészül -- alighanem õ is a sztálini tisztogatások áldozatainak a számát gyarapította volna.

Zsidó tisztviselõcsaládból származott, s a történelmi 1917. évben szerzett jogi diplomát a Moszkvai Egyetemen. Jogi tanulmányai mellett a Sanyavszkij Egyetemen történetfilozófiai és egyéb elõadásokat látogatott. Ez az 1908--1918 között létezett intézmény afféle szabadegyetem volt, érettségi nélkül is be lehetett iratkozni. A sokoldalú érdeklõdésû Vigotszkijt nyilvánvalóan az egyetem szabad, a szaktudományos skatulyázáson felülemelkedõ -- manapság úgy mondanánk: interdiszciplináris -- szelleme vonzotta.

A diploma megszerzése után visszatér szülõvárosába, a fehéroroszországi Homelbe, ahol rövidesen a helyi pedagógiai fõiskola tanára lesz, irodalmat és pszichológiát tanít. Mintha érezné, hogy kevés ideje van, óriási lendülettel lát munkához. 1924-ben nagy visszhangot keltõ elõadást tart a 2. Szovjet Pszichoneurológiai Kongresszuson, s ennek alapján munkatársnak hívják a moszkvai Pszichológiai Intézetbe. 1925-ben benyújtja disszertációját: ez a közismert Mûvészetpszichológia, amely azonban csak négy évtized múlva, 1965-ben láthat napvilágot. (Magyarul 1968-ban jelent meg.)

Közben sorjáznak a mûvek, amelyek közül egyesek még életében megjelennek, mások csak évtizedek múltán, a hatvanas években jutnak el az olvasókhoz. Legnagyobb hatású munkája, a Gondolkodás és beszéd, halála évében még megjelenhet, hamarosan azonban munkásságában ideológiai elhajlásokat fedeznek fel, mûvei feketelistára kerülnek, s csak a desztálinizációt elindító 1956-os huszadik szovjet pártkongresszus után láthatnak újra napvilágot.

1962-ben jelenik meg angolul a Gondolkodás és beszéd, s ez meghozza számára a világhírt -- de nem azonnal: S. Toulmin angol filozófus elhíresült dicsérete, miszerint Vigotszkij a “pszichológia Mozartja”, egy hetvenes években íródott recenzióból való.

* * *

Tapasztalható némi bizonytalanság a mû címének a fordítását illetõen. Például az angol fordítás címe Thought and Language, az olaszé Pensiero e linguaggio. Az orosz cím -- Müslenyije i recs -- harmadik szava lényegében a saussure-i parole (“a nyelvnek mint objektív létezõnek egyéni felhasználása, illetve ennek az eredménye”), s ezt a magyar nyelvû nyelvészeti szakirodalom beszédnek fordítja (már amikor egyáltalán lefordítja). Talán érdemes itt leszögezni, hogy a beszéd szó nyelvészeti szakkifejezésként -- “a gondolat objektivációja” értelemben -- természetesen magában foglalja az írást is.

* * *

A Gondolkodás és beszéd osztozott s mind a mai napig osztozik a több tudományterület határvidékein kutakodó könyvek sorsában: a szaktudományi kézikönyvek tanúsága szerint sem a pszichológusok, sem a nyelvészek, sem a filozófusok nem érzik igazán a sajátjuknak Vigotszkij mûvét. Pedig valószínûleg mindhárom tudománynak a javára válnék, ha a jelenleginél egy kicsivel több figyelmet szentelnének Vigotszkij korszakos munkájának. Paradox módon az a helyzet, hogy Nyugat-Európában és Amerikában gyakrabban hivatkoznak rá, mint abban a régióban, ahol élt.

Az alábbiakban megpróbálunk -- a teljesség igénye nélkül -- rámutatni a kötetben összegzett kutatási eredmények azon vonatkozásaira, amelyek fontos tanulságokkal járhatnak mindenekelõtt a nyelvvel kapcsolatos gondolkodásunk és tágabb értelemben vett nyelvszemléletünk számára.

* * *

A leginkább figyelemreméltó tanulság kétségkívül az, hogy Vigotszkij világos, áttekinthetõ viszonyrendszert vázol fel a nyelvhasználat és a gondolkodás összefüggéseirõl. Ez a kérdéskör egyidõs a tudatos emberi léttel, s az idõk folyamán számos -- gyakran egymással szöges ellentétben álló -- elmélet született róla. A probléma nehézsége mindenekelõtt abban van, hogy míg az objektiválódó nyelvi anyag vizsgálatára rendelkezünk többé-kevésbé alkalmas eszközrendszerrel, a gondolathoz közvetlenül nem férünk hozzá, az nyelvi manifesztálódás nélkül nemigen ragadható meg.

A nyelvhasználat és gondolkodás tárgyában létrejött elméletek nagyon sokszínûek, igen széles skálán helyezhetõk csak el. Az egyik véglet szerint a két dolog egymástól teljesen független, s a nyelv legfeljebb a tõle függetlenül létrejött gondolatok kifejezésére szolgáló (tökéletlen) eszköz, a másik véglet lényegében azonosítja a nyelvhasználatot a gondolkodással. “Nyelvem határai világom határait is jelentik” -- hangzik a tetszetõs wittgensteini szentencia, ám valamennyien tudjuk, hogy ez így nem igaz.

Vigotszkij így ír: “A gondolkodás és beszéd viszonyát [...] két, egymást metszõ körrel lehetne sematikusan ábrázolni, amelyek megmutatnák, hogy a beszéd- és gondolkodásfolyamatok bizonyos része egybeesik. Ez az úgynevezett beszédgondolkodás szektora. Ez a beszédgondolkodás azonban nem meríti ki sem a gondolkodás, sem a beszéd összes formáját.” (125. oldal)

Vigotszkij gondolatainak nyomán továbbhaladva beszéd és gondolkodás viszonyának az alábbi, három egymást metszõ körrel bemutatható modellje rajzolódik ki elõttünk:

 

Az “A” kör az érzékszervi alapon létrejött, s ezen a szinten lényegében megmaradó tudattartalmak összességét jelképezi. Ezekkel a tudattartalmakkal is végezhetõk gondolkodási mûveletek anélkül, hogy nyelvileg megragadnánk õket. Ilyesfajta gondolkodás történik akkor, amikor egy magyar konyhán fölnõtt ember megpróbálja elképzelni egy általa sosem kóstolt kínai édes-savanyú étel ízét. És ilyen gondolkodást végzünk akkor is, amikor megpróbáljuk felidézni azt az útvonalat, amelyen autóval a munkahelyünkrõl hazautazunk. (Crystal 1998, 25)

A “B” kör a kognitív ökonómia által kikényszerített fogalomalkotás révén létrejött tudattartalmak összességét jelképezi. E tartomány minden elemének a gyökere az “A” körben található meg, az érzékszervi alapú tudattartalmakkal való összefüggés azonban jobb felé haladva egyre inkább elhomályosul. A kör jobb szélén helyezkednek el az ún. “tiszta fogalmak”, amelyek persze valójában korántsem “tiszták”, testetlenek, közvetlen nyelvi megragadásuk azonban nem lehetséges.

A “C” kör a beszédtevékenység és a beszédprodukciók összességét jelképezi (az írott változatot is beleértve), függetlenül attól, hogy a beszédtevékenység párosul-e gondolkodással vagy sem.

Megjegyzés: A körök azonos mérete nem jelent terjedelmi azonosságot az ábrázolni kívánt tudattartalom-komplexumok között. Egyébként valószínûleg az “A” kör tartalma a legnagyobb, s különösen nagy lehet ez ún. “jobb féltekés” gondolkodók esetében. A “C” kör terjedelme természetesen nem függetleníthetõ egy adott egyén nyelvi kompetenciájától; ez a kör egyéntõl függõen csúszhat némiképp jobbra vagy balra: balra csúszás esetén valószínûsíthetõ a “B” kör méretének a zsugorodása is, jobbra csúszásnál viszont az “A” kör zsugorodása feltételezhetõ.

Az “a” szektor a nyelvileg meg nem ragadott, s csak elnagyoltan vagy egyáltalán nem artikulált érzékszervi alapú tudattartalmak összessége. (Ilyen egy valaha érzékelt és elraktározódott sajátos szag, amelyet nem tudunk nyelvileg reprezentálni, ám ha ismét érezzük valahol, ráismerünk; ilyesmi továbbá a déjà-vue érzés is.)

A “b” szektorba azokat a nyelvhasználó által nyelvileg megragadott tudattartalmakat soroljuk, amelyeket a nyelvhasználó -- azzal a céllal, hogy megõrizze a tudattartalom eredetiségét, egyediségét -- szándékosan kivont a kognitív ökonómia hatása alól. Ily módon itt sematizálódás, fogalomteremtés semmilyen szinten nem következik be. A “b” szektor jellemzõen a mûvészi nyelvhasználat szektora. E kitüntetett tudattartalmak megragadása természetesen csak egyedi -- még soha nem használt -- szóalakokkal lehetséges, ezek azonban nem lehetnek gyökértelenül újak, korábban már megnevezett alapvetõ fogalmak nyelvi jelének a kombinációján kell alapulniuk. (E folyamat eredményeképpen születnek meg a szóképek, mindenekelõtt a metafora és a szinesztézia.) Az így létrejött szókapcsolatok közül a legegyedibbeket hívja a stilisztika hapax legomenonnak. (Például amikor a börtöncellabeli éjszaka minõségét József Attila a patkánypuha jelzõvel ragadja meg.)

Megjegyzés: A “b” szektor növekedése lényegében az irodalmi nyelv fejlõdésével párhuzamos: a nyelv egyre többet hódít meg az “A” kör kimeríthetetlenül gazdag tartalmából. Nem szabad azonban az “A” kör tartalmát még egy adott ember esetében sem állandónak venni. Ez a tárház nap mint nap bõvül, s a “b” szektor növekedése révén fogékonyabbá váló egyéni tudat mind több anyaggal tölti fel az “A” kört. Valószínû, hogy a “b” szektor bõvülése az “A” körnek s vele az “a” szektornak az önmagáénál nagyobb mértékû tágulását idézi elõ, ugyanis a “b” szektor bõvülése egyszersmind növeli a szenzibilitást. Mindenesetre a “b” szektor csak úgy jó kétszáz éve, a szentimentalizmus és a romantika megjelenésével indult jelentõs fejlõdésnek: szinesztézia a romantika elõtti irodalomban például csak igen ritkán fordul elõ.

A “c” és a “d” szektor a gondolkodáson kívül esõ, tudattartalmakkal kapcsolatban nem lévõ nyelvhasználat: például amikor úgy mondok fel -- vagy éppen énekelek -- egy kívülrõl ismert szöveget, hogy közben másról gondolkodom. A hangos olvasás is végbemehet oly módon, hogy nem is tudom, mit olvasok fel. Rutinos gépírók, nyomdai szedõk úgy tudnak hibátlanul lemásolni egy szöveget, hogy fogalmuk sincs a tartalmáról; sõt, szinkrontolmácsok is képesek automatikusan fordítani, úgy, hogy gondolatilag nem fogják fel az egyébként helyesen lefordított szöveg tartalmát.

Az “e” szektor az ún. verbális gondolkodás köznapi vagy tudományos fogalmakkal. A fogalmak nagyon széles skálán mozoghatnak, a legegyszerûbbektõl a nyelvileg még ökonomikusan kezelhetõ legbonyolultabbakig: balról jobbra haladva jutunk el az egyszerûbb fogalmaktól a bonyolultabbakig. “Ez a pörkölt ehetetlen” -- itt viszonylag egyszerû fogalmakkal van dolgunk, kezelésük “meg se kottyan a nyelvnek”. “A társadalom közérzete az anyagi javak mennyiségén kívül a politikai szabadság fokától is függ” -- már bonyolultabb fogalmakat tartalmaz, de a nyelv a köztük fennálló összefüggések kifejezésére is a leghatékonyabb eszköznek bizonyul: csak nehezítené a megértést, ha e mondat tartalmát képletbe foglalnánk. “Az összeadás eredménye független attól, hogy a második mennyiséget adom hozzá az elsõhöz, vagy az elsõt a másodikhoz.” Itt a fogalomalkotás még magasabb szintjével van dolgunk, a nyelv azonban ezt is kezelni tudja, bár a fenti tudattartalom kétségkívül ökonomikusabban jelölhetõ algebrai szimbólumokkal: a+b=b+a. A Vigotszkij által vizsgált köznapinak és tudományosnak nevezett fogalmak egyaránt az “e” szektorban helyezkednek el: a köznapi fogalmak a szektor bal széléhez, a tudományos fogalmak pedig a szektor jobb széléhez közelebb. Ugyanis az általa említett tudományos fogalmak mindegyike jól kezelhetõ a nyelv eszközével.

Az “f” szektorba tartoznak a nyelvileg már egyáltalán nem, illetve legalábbis ökonomikusan nem kezelhetõ, erõsen absztrakt, kizárólag fogalmi jellegû tudattartalmak. Ennek a legjellemzõbb területe a matematikai gondolkodás, amely külön szimbólumrendszert hozott létre ahhoz, hogy az önmagukban is sokszorosan elvont fogalmakkal bonyolult mûveleteket végezhessen. A nyelviségtõl való elszakadás azonban még itt sem maradéktalan, mivel ezeket a szimbólumokat a matematika zömükben az írott beszéd anyagából, a betûkbõl választja. Természetesen a betûk a matematikai képletekben nem nyelvi jelként funkcionálnak, új szerepükben valamelyest mégis az ismert dolog biztonságérzetét nyújtják a használójuknak.

Fontos leszögeznünk, hogy az “f” szektor az “e” szektor nélkül egyáltalán nem létezhetne. A fogalomalkotás kezdetei az “e” szektorban történnek, s nagyon sokáig e szektoron belül folyik a fogalmak fejlõdése, azaz a születõ új fogalmak nyelvileg is jól kezelhetõk. Az “f” szektor igazából akkor jön létre, amikor az “e” szektornak a nyelv lehetõségeinek végét szimbolizáló határain “túlcsordulva” is keletkeznek újabb, egyre bonyolultabb fogalmak.

Megjegyzés: A kisbetûvel jelzett szektoroknak az ábrán látható egymáshoz viszonyított méretarányai -- a véletlenszerûen kialakuló “c” és “d” szektor kivételével -- valamelyest utalnak e szektorok valóságos arányaira.
 
 

Nyelvészeti szempontból nagyon fontosak még Vigotszkijnak azok a megállapításai, amelyeket a nyelviség elsõdleges funkciójáról tesz. A könyv második fejezetében Piaget-nak a gyermeki egocentrikus beszéddel kapcsolatos elméletével vitatkozik. Kísérletei során arra a következtetésre jut, hogy a gyermek nyelvhasználata a fejlõdés kezdetén eredendõen és kizárólagosan kommunikációs irányultságú, azaz szociális. Piaget úgy véli, hogy a 3--6 éves gyermekre jellemzõ egocentrikus beszéd valójában elégtelenül szocializált individuális beszéd, Vigotszkij viszont azt mondja, hogy az egocentrikus beszéd elégtelenül individualizált szociális beszéd. Ezzel nemcsak azt állítja, hogy “a beszéd elsõdleges funkciója [...] a közlés” (60. oldal), hanem azt is, hogy a kommunikáció a nyelvhasználat protoformája, s egyéb funkciói -- köztük a kognitív funkció -- a közlõ szerep betöltése nélkül nem létezhetnek. Ezt az állítását maradéktalanul igazolni látszik az a kísérletileg demonstrált tény, hogy “a gyermek elõbb sajátítja el a beszéd mondattanát, mint a gondolkodás szintaxisát” (124. oldal), s ha ehhez hozzátesszük, hogy a gondolkodás szintaxisa csak a beszéd mondattanából tud kifejlõdni, egyértelmûvé válik számunkra a nyelvi kommunikáció és a gondolkodás színvonala közötti korrelatív összefüggés. Sarkítva: a nyelvi kommunikáció színvonalának a csökkenése szükségszerûen a gondolkodás elszegényedéséhez vezet. Erre a megállapításra a késõbbiekben még visszatérünk.
 
 

Vigotszkij az egocentrikus beszédbõl -- “az elégtelenül individualizált szociális beszédbõl” -- vezeti le a gondolkodást: “... az egocentrikus beszéd -- úgy látszik -- amellett, hogy tisztán expresszív, elrendezõ funkciót lát el, és mindamellett, hogy egyszerûen csupán kíséri a gyermek tevékenységét, igen könnyen válik a szó igazi értelmében vett gondolkodássá...” (122. oldal)

Az egocentrikus beszédbõl a belsõ beszéden, az endofázián át vezet az út a gondolkodáshoz. A Vigotszkij által végzett kísérletekbõl az derült ki, hogy 3--7 éves kor között a gyermek egocentrikus beszéde fokozatosan egyre érthetetlenebb lesz, miközben pedig a gyermek beszédszintaktikai ismeretei sokrétûbbekké, árnyaltabbakká válnak. Piaget ezt a folyamatot az egocentrikus beszéd involúciójaként, elhalásaként írta le, Vigotszkij viszont arra a következtetésre jut, hogy az egocentrikus beszéd egyre inkább individualizálódik, míg végül átmegy belsõ beszédbe. Ennek során a gyermek kommunikációs szokásrendszere egyre inkább mentális szintû tevékenységbe megy át.

Ennek során az egocentrikus beszéd elveszíti korábbi viszonylagos megszerkesztettségét, és maximálisan összevonttá, “sztenografikussá” válik. Vigotszkij felhívja rá a figyelmet, hogy ennek következtében a belsõ beszéd szintaktikai szempontból szinte kizárólag állítmányi, lévén hogy a gondolkodó ember mindig ismeri a saját belsõ beszédének az alanyát és a szituációját is. (264. oldal) Vigotszkijnak ez a következtetése pszichológiai szempontból támasztja alá Deme László mondatelméletét, amely szerint a mondatban az állítmány abszolút fölérendelt helyet foglal el a többi mondatrészhez képest (beleértve az alanyt is). (Deme 1976, 71--74)

A belsõ beszédben azonban nemcsak a kommunikatív funkció által megkövetelt szintaktikai elaboráció oldódik fel: az összevonódási tendencia kiterjed a szavak szemantikájára is, s szaporodnak az aszintaktikus -- a külsõ beszédben megengedhetetlen -- szóegyesítések. (Vigotszkij ezt a jelenséget az agglutinatív nyelvek mûködésével rokonítja, nyilvánvalóan helytelenül: az agglutináció a szigorú tagoltság talaján áll, minden szóelemnek világosan körülhatárolt jelentése és szintaktikai szerepe van.) Feltétlenül találó viszont az, amikor arról beszél, hogy a belsõ beszédben “a szavak magukba szívják a környezetük jelentését”, s ebben a sajátosságban a költõi nyelvre jellemzõ vonásokat vél felfedezni. (382. oldal) Ez fõként a legutóbbi másfél száz esztendõ költõi nyelvére igaz, amióta a lírai költészet tárgya szinte kizárólagosan az ember belsõ világa lett. A belsõ beszéd összevont szójelentéseinek a szituációhoz való kötöttsége rokonságot mutat az írásbeliséget megelõzõ nyelv -- az ún. “elsõdleges szóbeliség” nyelvének -- a sajátosságaival is. (Goody--Watt 1998, 113)

“De míg a külsõ beszédben a gondolat a szóban ölt testet, a belsõ beszédben a szó meghal, miközben gondolatot szül” -- írja Vigotszkij. (386. oldal) A szó azonban nem teljesen hal meg, csupán a kommunikatív külsõ beszédben elengedhetetlen szemantikai és szintaktikai formalizáltságát veszíti el, hogy a gondolkodási folyamat e béklyóktól megszabadulván hatékonyabb, szabadabb és szárnyalóbb lehessen. Ha a szó ténylegesen meghalna, a belsõ beszéd nem lenne többé beszéd, s a gondolkodás vagy kizárólag érzékszervi alapú tudattartalmakkal történne (tehát a fenti ábra “a” szektorában menne végbe), vagy pedig “tiszta gondolattá” szublimálódva áttolódna az “f” szektorba. Nézetünk szerint a gondolkodásnak csupán az a formája tekinthetõ belsõ beszédnek, amely semmilyen irányban sem lépi át az “e” szektor határait. Persze e szektoron belül csakugyan nagyfokú dinamika valósulhat meg, ez azonban valószínûleg nem a szó--gondolat bipolaritásának a tartományában mozog (miként Vigotszkij írja), hanem az érzékszervi alapú tudattartalom--szó--gondolat hármasságban.

Vigotszkij jól érzékelteti a gondolkodás és a nyelviség közötti kölcsönhatások és különbségek egységét, amikor azt írja, hogy “a gondolat a szóban nem kifejezést nyer, hanem megvalósul”, rámutatva azonban arra is, hogy a beszéd felépítése nem egyszerû tükörképe a gondolat felépítésének, s “ezért nem húzható rá a gondolatra, mint a készruha”. (339. oldal)
 
 

Nem lehet túlértékelni annak a fontosságát, amit Vigotszkij az írásbeli nyelvhasználatról, az írott beszédrõl mond. Különösen annak fényében nem, hogy a nyelvtudósok többsége ugyancsak marginális jelentõségûnek tekinti az írást. A modern nyelvtudomány megalapítójának tekintett Ferdinand de Saussure “Bevezetés az általános nyelvészetbe” címû könyvében a következõket olvashatjuk: “A nyelv és az írás két különbözõ jelrendszer; a második létezésének egyetlen értelme az, hogy az elsõt ábrázolja; a nyelvi objektumot nem a leírt szó és a kiejtett szó együttese határozza meg; az utóbbi önmagában alkotja az objektumot. A leírt szó azonban olyan szorosan kapcsolódik a kiejtett szóhoz, hogy végül magához ragadja a fõszerepet; ez oda vezet, hogy ugyanolyan vagy nagyobb fontosságot tulajdonítunk a hangjel ábrázolásának, mint magának a jelnek. Olyan ez, mintha azt hinnénk: ahhoz, hogy valakit megismerjünk, többet ér megnézni a fényképét, mint az arcát.” (Saussure 1967, 44--45)

Vigotszkij ezzel szemben a következõképpen gondolja: “Az írott beszéd teljesen különbözõ beszédfunkció, amely felépítésében és funkcionálásában nem kevésbé különbözik a szóbeli beszédtõl, mint a belsõ beszéd a külsõtõl. Az írott beszéd [...] legminimálisabb kifejlõdéséhez is magas fokú absztrakciót kíván. Ez olyan beszéd, amelybõl hiányzik annak zenei, intonációs, expresszív, egyszóval hangzásbeli része. Beszéd -- gondolatban, képzeletben, de olyan beszéd, amely nélkülözi a szóbeli beszéd leglényegesebb ismérvét: az anyagszerû hangot.” (260--261. oldal) Majd így folytatja: “Az írott beszéd [...] még más vonatkozásban is absztraktabb, mint az élõ beszéd. Ez társ nélküli beszéd... [...] Az írott beszéd olyan szituáció, amely kettõs absztrakciót kíván: elvonatkoztatást a beszéd hangzó oldalától és a beszédtárstól. (261. oldal) Vigotszkij itt olyan felismerést fogalmaz meg valószínûleg elsõként, amely nélkül elképzelhetetlenek lennének az elmúlt évtizedek széles körben ismertté vált kommunikációkutatási eredményei, McLuhan A Gutenberg-galaxis címû könyvétõl kezdve Ong, Goody, Watt, Havelock és Flusser munkáiig.

Rámutat arra, hogy az írott beszéd -- lévén az írás a szimbólum szimbóluma -- nem reprodukálhatja a szóbeli beszéd fejlõdési útját. (261. oldal) Szemléletes metaforákkal és analóg oppozíciókkal illusztrálja a kétfajta nyelvhasználat közötti igen lényeges különbségeket. Az írott beszédet a beszéd algebrájának nevezi (262. oldal), felhíva a figyelmet a körülmény pozitív következményére: arra, hogy miként a konkrét számoktól elvonatkoztató algebra (betûszámtan) elsajátítása ugrásszerû fejlõdést idéz elõ a matematikai gondolkodásban, az írott beszéd aktív és passzív képességeinek a birtokbavétele a nyelvhasználat tudatossá válása és a fogalomalkotás tekintetében eredményez minõségi változást. Nem kerüli el a figyelmét azonban az sem, hogy ez nem pusztán a grafikus szimbólumok -- az írásjegyek és írásjelek -- megtanulásából áll, hanem ennél sokkal többrõl van szó: “A gyermek [...] a hangos beszéd segítségével elérte már a tárgyi világ absztrahálásának bizonyos, elég magas fokát. Most új feladat vár rá: el kell vonatkoztatni magának a beszédnek az érzéki oldalától, át kell térnie az elvont beszédre, amely nem a szavakat, hanem a szavak jelképeit használja.” (261--262. oldal)

A cselekvés logikája -- a gondolkodás logikája; szemléletes gondolkodás -- verbális gondolkodás; anyanyelv -- idegen nyelv: ezeket az oppozíciókat látja Vigotszkij analógoknak a szóbeli beszéd -- írott beszéd oppozícióval. Az analógiák a lényegbe vágnak, találó módon mutatnak rá a minden felsorolt oppozícióban megtalálható közös elemre, az érzékelhetõ jelenségtõl a fogalmilag megragadható lényeg felé való elmozdulásra. (Talán csak az anyanyelv -- idegen nyelv oppozíció igényel némi kiegészítést: ez nyilvánvalóan az idegennyelv-tanulás és -tudás szokásos formáira vonatkozik, s nem tartozik az érvényességi körébe például a kétnyelvû közegben kialakult “kétanyanyelvûség”, amikor párhuzamos nyelvi reflexek épülnek ki a nyelvhasználóban: amilyen nyelven szólnak hozzá, azon válaszol; továbbá az ún. “tematikus kétnyelvûség” sem -- ez az idegen nyelven folytatott tanulmányok révén szokott létrejönni: a nyelvhasználó e tanulmányok témakörében csak az adott idegen nyelven kommunikációképes, miközben minden más területen az anyanyelv a reflexnyelve. Végül nem terjed ki az oppozíció érvényessége azokra a ritka esetekre sem, amikor valaki olyan tökéletesen sajátít el egy idegen nyelvet, hogy az is reflexnyelvévé válik.)

Vigotszkij, bár félreérthetetlenül utal rá, nem mondja ki, hogy az írásbeli nyelvhasználat elengedhetetlen feltétele a magas szintû fogalmi gondolkodásnak. Ezt tanítványa, Lurija teszi meg Nyelv és tudat címû könyvében: “Az írott beszédnek jelentõs szerepe van a gondolkodási folyamatokban. Mivel használata feltételezi a nyelvi kategóriákkal való mûveletek tudatos végzését, lényegesen lassúbb tempójú, mint a hangzó beszéd, ugyanakkor azonban lehetõvé teszi a vissza-visszatérést a már leírtakhoz, s ebbõl adódóan mód nyílik a végrehajtott nyelvi mûveletek ellenõrzésére is. Mindez a gondolatok pontosításának és kidolgozásának felbecsülhetetlenül hatékony eszköze. [...] ... az írott beszédnek mint a nyelvi megnyilatkozás módját és formáját alakító eszköznek óriási szerepe van a gondolkodás fejlõdésében.” (Lurija 1979, 214)

Vigotszkij pontosan számba veszi a szóbeli és az írott beszéd közötti különbségeket, de fel sem veti a kétféle nyelvhasználati mód interferenciájának a kérdését. Lurija kitér erre is, de a kétfajta beszédmód között merev határt lát, úgy véli, hogy “lehetetlen bármilyen szerkezeti közeledés a monologikus jellegû írott beszéd és a dialogikus jellegû szóbeli beszéd között”. (Lurija, 1979, 213) Lurijának ebben nyilvánvalóan nincs igaza: az írott beszéd gazdagabb szókincsével, változatosabb szintaxisával, pontosságával egyértelmûen hat a szóbeli beszédre, miközben a szóbeli beszéd is hat az írott beszédre: fékezi annak túlságosan fogalmivá válását.

Ha megpróbáljuk elhelyezni az írott beszédet ábránkon, azt találjuk, hogy az írott beszéd az “e” szektor jobb széle táján helyezkedik el, miközben a szóbeli beszéd ugyanezen szektor bal szélének a közelében. Az írott beszédet már létrejöttének a körülményei -- mindenekelõtt a nyelvi hangzásréteg korlátozott rögzíthetõsége, az extralingvális kommunikációs eszköztár hiánya, a sajátos kommunikációs helyzet (nincs jelen, sõt esetleg ismeretlen a közlemény címzettje) -- is jobb felé, a fogalmibb jelleg felé tolják.

Ez az írott beszéd természetébõl eredõ spontán mozgás eredményezte az írásbeliség széles körû elterjedésének idején, a 18. században a két nyelvhasználati forma jelentõs eltávolodását, aminek következményeként az érzéki alapú gondolkodást továbbra is õrzõ ember az írott szöveget egyre idegenebbnek, élettelenebbnek érezte. Ez az ellenérzés szülte meg az irodalomban -- amely már akkor is az írásbeli nyelvhasználatnak a legrangosabb s egyben mennyiségileg is jelentõs területe volt -- a szentimentalizmust, majd a romantikát. Ezek az irányzatok a fogalmival az érzékletest szegezték szembe, s fõ tárgyukul az emberi élet olyan vonatkozásait választották, amelyek fogalmilag megragadhatatlanok voltak: az érzelmeket és a szenvedélyeket. Az írásbeliség egyeduralmával szembeni nyílt lázadásnak tekinthetõ az oralitás iránt megnövekedett érdeklõdés is: népköltészeti gyûjtemények sora jelenik meg, Wordsworth pedig az 1798-ban megjelent Lírai balladák elõszavában azt írja, hogy a kötet versei annak kísérleteként születtek, hogy “... milyen mértékben használható fel a társadalom közép- és alsó osztályainak társalgási nyelve költõi gyönyörködtetés céljaira”. Ettõl kezdve a szépirodalom egészen a legutóbbi idõkig az akusztikum és a szóbeli nyelvhasználat õrzõje az írásbeliségben: Eichenbaum (Eichenbaum 1974, 60--62) Gogol, Michel Butor (Butor 1971, 77--91) pedig Proust vonatkozásában bizonyítja ezt meggyõzõen; s nyelvi kérdésekrõl vitatkozva Kardos Alberttel azt vallja Babits is, hogy õ “hangosan ír”. (Babits 1933, 60) (Az irodalomnak ez a szerepe nagyjából a huszadik század harmadik évtizedében Joyce-szal szakad meg; Roland Barthes a fentiek szerint funkcionáló klasszikus szöveget “olvasható szövegnek” nevezi a modern irodalom általa “írható szövegnek” jellemzett formájával szemben, amelyet a befogadó olvasás közben mintegy újraír.) (Barthes 1997, 45) Közel másfél száz éven át az irodalom mintegy ellensúlyozta az írott szövegnek az ábrabeli “e” szektoron belüli jobbra tolódását: balra, a beszélt nyelv és az érzékszervi alapú egyedi tudattartalmak nyelvi megragadása felé húzta. (Korábban már volt szó róla, hogy ekkortájt indult erõteljes növekedésnek a “b” szektor.)

Természetesen az írott beszéd is hat a szóbeli beszédre. Mindenekelõtt a gondolkodás fejlesztésében játszott, fentebb részletezett szerepe révén, de valószínûsíthetõen közvetlenül is. Az írott szöveg -- létrejöttének a feltételeibõl adódóan -- szemantikailag pontosabb, szerkezetileg kidolgozottabb, egyben kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb, s ezek a sajátosságok -- mint fentebb már volt szó róla -- többnyire kisugároznak az írott szöveg olvasójának a szóbeli nyelvhasználatába is. Közhelyszerû tény, hogy az, aki sokat olvas, szebben, választékosabban beszél. Lehet persze ez a hatás eltúlzott is: ilyenkor a beszéd keresettnek, körmönfontnak, papírízûnek tûnik. (Bár ez többnyire olyan írott szöveg hatására fordul elõ, amely önmagában -- írott szövegként -- is rossz.)
 
 

Kicsit hosszabban idõztünk a szóbeli és az írott beszéd viszonyának kérdésénél, az írásbeliség egyre gyorsabb ütemû visszaszorulásának a korában azonban ez talán nem haszontalan. Mikor McLuhan 1962-ben megjövendölte a Gutenberg-galaxis végét, sokan megmosolyogták, manapság viszont lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy az olvasás mint szórakozási forma a lakosság jelentõs része számára egyszerûen megszûnt: ezt a könyvkiadási és a könyvtárlátogatási statisztikák egyaránt alátámasztják. Terestyéni Tamás kutatásaiból a funkcionális analfabetizmus terjedésérõl értesülhetünk, valamint arról, hogy az emberek nyelvi készségei sorvadnak, s jelentõs hányaduk munkavégzése során is alig-alig találkozik írott betûvel, de még az elvont intellektuális tevékenység egy másik fajtájával, a számolással is egyre ritkábban. (Terestyéni 1996, 1999)

A jelenség láttán a legtöbben homokba dugják a fejüket, s igyekeznek csupán a pozitívan értelmezhetõ adatokat látni: a könyvkiadás területén örülnek például az évrõl-évre növekvõ mûszámnak, s elegánsan szemet hunynak a példányszámok mélyrepülése fölött. Mások arról beszélnek, hogy egyszerûen csupán a domináns kommunikációs technológia megváltozásáról van szó, szükségtelen dolog vészharangot kongatni. (Nyíri 1996) Az írás -- nyelv- és gondolkodásfejlesztõ hatása révén -- azonban több puszta kommunikációs technológiánál: visszaszorulása, netán eltûnése elõször a nyelv, majd ezt követõen a gondolkodás szükségszerû elszegényedéséhez vezet.

Annak lehetõségét, hogy a sokak által konstatált nyelvi elszegényedés a gondolkodási képesség zsugorodásával járhat, e sorok írójának ismeretei szerint eddig egyedül Deme László villantotta fel, amikor “feltáró tanulmányok” készítését szorgalmazza többek között “a szóhasználat és a fogalomalkotás pontosságának, a fogalmazás és gondolkodás (esetleges) elfelületiesedésének, a puszta önkifejezés és a megértetési szándék arányainak és érvényesülési fokának a viszonyáról”. (Deme 1999, 54)

Vigotszkij fõ mûve, a “Gondolkodás és beszéd” ennek felismeréséhez juttathat közelebb bennünket, amikor a hasonló mélységekig hatoló munkákhoz képest meglepõ könnyedséggel, irigylésre méltóan világosan, egyszerûen tárja fel a gondolkodás és a beszéd, a beszéd és az írás, az írás és a gondolkodás összefüggéseit.