Benczik Vilmos

Platón, 561

Wilhelm Humboldt, 83

Vilém Flusser, 56

Az írásbeliség kezdetének általában az i. e. 9000–5000 között a barlangrajzok folyamatos stilizálódásának eredményeként létrejött képírást tartjuk, s az írásbeliséget napjainkig tartó egységes folyamatnak tekintjük (1). (Kéky, 20) A jelen dolgozat tárgya azonban kizárja az írásbeliség fogalomköréből a képírást, mivel az ideogrammatikus írásmódnak valójában nincs köze a nyelvhez. Az ideogramma mintegy “átnyúlik” a nyelv fölött, s a fogalom és az írás közvetlen kapcsolatát teremti meg. Ez az írásmód továbbá még azért is “nyelvidegen”, mert a stilizációk ellenére lényegében ikonikus (az ábrázolt tárgyra, fogalomra hasonlító) jeleket használ, szemben a nyelv szimbolikus hangjeleivel. (2) Persze az egyiptomi írás köréből sem volt teljesen kizárva a nyelv: amire nem volt ideogrammájuk, azt egy olyan tárgy ideogrammájával jelölték, amelynek a kezdőhangja ugyanaz volt. Ezt fonogrammának nevezzük. Mégis, a szótagírás az első írásmód, amely nem a fogalmakat rögzíti, hanem a fogalmak jelölésére létrehozott akusztikus szimbolikus jeleket, azaz a nyelvet, bár még elevenen él benne a nyelvet kikapcsoló képírás emléke, ráadásul a hangzó beszéd rögzítésének e módja még meglehetősen elnagyolt volt.

Számunkra a valódi írásbeliség csupán a betűírással kezdődik, s nem is igazán az i. e. II. évezred derekán, amikor a föníciaiak megalkották a betűírást, hanem bő fél évezreddel később, amikor a görögök az átvett föníciai ábécét magánhangzó-jelekkel egészítették ki. (3) Csak ekkor vált ugyanis az írás a nyelv rögzítésének valóban pontos eszközévé. (A “pontos” jelzőt itt nyelvi, s nem akusztikai szempontból kell értenünk: a gazdaságosságra törekvő betűírás csak azokra a beszédhangokra tartalmaz grafikus jelet, amelyeknek jelentésmegkülönböztető szerepük van: ezeket fonémáknak nevezzük. Ily módon a nyelv rögzítéséhez szükséges jelek száma ötödére-harmadára redukálódik.)

Az írásbeliség csak akkor lehet kimutatható hatással a nyelvre, ha a nyelvhasználók számottevően széles körére terjed ki. A több ezer jel ismeretét igénylő képírás, illetve a jelek százaival operáló szótagírás alkalmatlan volt rá, hogy sokan megtanulják. A szélesebb körű elterjedés a betűírásnak is csak mintegy két évezrednyi fejlődés, tökéletesedés után jutott osztályrészül. Ennek a folyamatnak fontos állomása volt 780 körül a karoling minuszkula megszületése (4) (ez az olvasást könnyítette meg), majd néhány évszázad múlva a gótikus folyóírás létrejötte (ez viszont az írás tempóját növelte). Az írásbeliség hatókörét természetesen a nyomtatás megjelenése tágította ki igazán: ezt megelőzően a létrehozás nehézségeiből következően igen kevés volt az “olvasnivaló”, ami értelmetlenné tette a szélesebb körű alfabetizációt — ennek korábban természetesen a gazdasági-társadalmi feltételei sem voltak meg. Az írásbeliségnek a nyelvre gyakorolt jelentős hatása így Nyugat-Európában a 16. századtól, világszerte pedig a 19. századtól kezdve bontakozik ki.

A mai nyelvtudomány szinte egyöntetűen elutasítja a nyelvfejlődés létét. Ez a kategorikus álláspont a 19. századi nyelvi evolúciós elmélet elutasítására jött létre, amely meglehetősen spekulatív módon — s alig burkolt nyugat-európai fensőbbségtudattal — “fejlettségi rangsort” állított fel a nyelvtípusok között. (Az elmélet nem akárkitől származik: lényegében Humboldt alkotta meg, s Schleicher terjesztette el szélesebb körben.) Úgy találták, hogy a fejlődés legalacsonyabb szintjén az izoláló nyelvek állnak (ilyen például a kínai is!), a közepes fejlettségi szint az agglutináló nyelveknek (köztük a magyarnak) jut, míg a dobogó felső fokán a flektáló nyelvek állnak. (Nem véletlenül, mivel a nyugat-európai nyelvek mind flektáló típusúak.) Az elmélet létrehozói úgy gondolták, hogy az analitikus formáktól a szintetikus formák felé, a formátlan nyelvektől a valódi formával rendelkező nyelvek felé vezet a haladás útja. (Greenberg, 75)

A nyelvi evolúciós elmélettel szemben kialakult kategorikus álláspontot Papp Mária foglalja össze igen markánsan:

“A nyelvi rendszer összefüggéseinek vizsgálatából, a nyelv funkcióinak tanulmányozásából származó ismeretek megvilágításában ugyanis a nyelvtörténeti adatok meghökkentő és a XIX. századi [evolucionista] értelmezésekkel gyökeresen ellenkező dolgokról tanúskodnak, nevezetesen arról, hogy bár a nyelvek változnak és változásukban szabályszerűségek vannak, a folyamatot semmilyen kritérium szerint nem lehet fejlődésnek minősíteni. Ha teljes rendszerként tekintjük, egyetlen nyelv sem válik változása során bonyolultabbá, de egyszerűbb sem lesz, s egyetlen funkciója szempontjából sem hatékonyabb egy későbbi időpontban, mint egy korábbiban.” (Papp Mária, 6) (Kiemelés tőlem — B. V.)

Ez ilyen sommásan nyilvánvalóan nem igaz. Nehéz lenne ugyanis bárkit meggyőzni például arról, hogy a 18. század hetvenes éveinek (ekkor íródott az Ágis tragédiája) magyar nyelve ugyanolyan hatékonyan szolgálta az adott funkciót — az irodalmi kifejezés funkcióját —, mint a 19. század harmincas éveiben (ekkor született a Csongor és Tünde). De mások is fogalmaznak ilyen kategorikusan. Jacques Monod írja: “Nem ismerünk primitív nyelveket: a szimbolikus eszköz egyedülálló modern nemünk minden fajánál a komplexitásnak ugyanarra a szintjére jutott el.” (Monod, 131)

Akadnak óvatosabb megközelítések is. Greenberg ugyan leszögezi, hogy “minden nyelv inherensen egyenlő” (Greenberg, 83), állításának élét azonban terjedelmes lábjegyzetben tompítja (5). Martinet sem tagadja kategorikusan a nyelvfejlődés lehetőségét, de el akarja kerülni az 19. századi evolucionizmussal való kapcsolatnak még a látszatát is, s praktikus oldalról közelíti meg a kérdést: “Kizárólag a kommunikáció alakítja a nyelvet” — írja tanulmányának egyik alcímében. (Martinet, 374) Kenesei viszont már kertelés nélkül kimondja: “Egy adott történelmi periódusban nem minden nemzeti nyelv egyformán alkalmas bizonyos típusú kultúra művelésére, a modern tudományok eredményeinek gazdaságos, világos rögzítésére stb.” (Kenesei, 273) Pléh Csaba a nyelvfejlődés kategorikus tagadásban rejlő intellektuális csapdára figyelmeztet, ugyanakkor az emberi nyelv egyedisége mellett felhozott érvei — kimondatlanul — a nyelvek inherens egyenlősége mellett szólnak. (6) (Pléh, 43–44)

A nyelvfejlődés tényét tagadó nyelvészek nyilvánvalóan ilyen csapdába estek, amikor a latensen rasszista elemeket is tartalmazó evolucionista elmélettel szembefordultak. A nyelvek inherens egyenlőségének gondolata ugyanis nem zárja ki eo ipso a nyelvfejlődés lehetőségét; s ha alaposan végiggondoljuk a dolgot, akkor rájövünk, hogy éppenséggel a nyelvfejlődés tényének tagadása vezethet el a nyelvek inherens egyenlőségének kétségbevonásáig.

2. Az írásbeliség megítélése

Paradox módon a nyelvtudomány meglehetősen ellenségesen tekint az írásbeliségre. Ez nemcsak azért meglepő, mert — mint minden tudomány — az írásbeliségnek köszönheti a létét, hanem azért is, mert az írás a nyelvtudomány tárgyának, a nyelvnek szoros — ha nem is feltétlen — tartozéka. A nyelvészeknek a szóbeliség iránti feltétlen vonzalma valószínűleg arra vezethető vissza, hogy a szó szoros értelmében vett nyelvtudomány a 18-19. század fordulóján, a romantika csillagzata alatt született, éppen akkor, amikor a szóbeliség új kultusza kialakult (7). Humboldtnak a mottóban idézett szavait is ez a szemlélet magyarázza. (Az igazság kedvéért el kell azonban mondanunk, hogy Humboldt egy 1824-es akadémiai előadásában az írás — mindenekelőtt a betűírás — pozitív hatásait is észreveszi. Megállapítja, hogy az írás hozzájárul a nyelv hangzásbeli és gondolati oldalának a differenciálódásához, s elősegíti finom árnyalatainak a kifejlődését. (Idézi Neumer, 41)

Jó száz évvel később a modern nyelvtudomány megalapítójának tekintett Saussure mintegy kesereg azon, hogy az írott szöveg a közgondolkodásban nagy tekintélyre tett szert: “A nyelv és a írás két különböző jelrendszer; a második létezésének egyetlen értelme az, hogy az elsőt ábrázolja; a nyelvi objektumot nem a leírt szó és a kiejtett szó együttese határozza meg; az utóbbi önmagában alkotja az objektumot. A leírt szó azonban olyan szorosan kapcsolódik a kiejtett szóhoz, hogy végül magához ragadja a főszerepet; ez oda vezet, hogy ugyanolyan vagy nagyobb fontosságot tulajdonítunk a hangjel ábrázolásának, mint magának a jelnek. Olyan ez, mintha azt hinnénk: ahhoz, hogy valakit megismerjünk, többet ér megnézni a fényképét, mint az arcát.” Majd később — mintegy magyarázatként — még hozzáteszi: “Az egyének legtöbbjénél a vizuális benyomások tisztábbak és tartósabbak, mint az akusztikaiak (8); éppen ezért ragaszkodnak inkább az előbbiekhez. Az íráskép végül is előtérbe kerül a hang rovására.” (Saussure, 44–45)

Hasonló a véleménye Max Blanc-nak is. Először megállapítja, hogy “a nyelvészek és a nyelvfilozófusok [...] mostanában egységesen elfogadják, hogy a beszédnek kell a vizsgálódás elsődleges tárgyát alkotnia (9)”, majd így folytatja: “Az elröppenő szó állandó jellel való helyettesítésének, vagyis az írásnak a föltalálása kiemelkedő kulturális eredmény; egyes kultúrák nem is termelték ki ezt magukból. De bármilyen fontos is társadalmunkban az írott szó, többnyire mégis csupán az élőbeszéd helyettesítője marad; logikai és stilisztikai sajátosságai leginkább a hallgató távollétéből eredő nehézségek legyőzésére irányuló erőfeszítésként érthetők.” (Blanc, 12–13)

Coulmas egyébként kitűnő monográfiája előszavában azt ígéri, hogy igazságot szolgáltat azért az elutasító álláspontért, amely a modern nyelvészetben Saussure és Bloomfield hatására jutott osztályrészül az írásnak (10), azonban az írásbeliség nyelvi következményeinek kevés figyelmet szentel. (Coulmas, 8–15)

A magyar nyelvi kézikönyvek sem kevésbé mostohák az írással. (Tompa, I. 15–16, A. Jászó, 45, 464) Az írás leglényegesebb sajátosságát és szerepének domináns elemét Mario Pei ragadja meg legjobban ismeretterjesztő jellegű munkájában: “Az írásrendszer [...] a szimbólum szimbóluma, mint ahogy egy csekk a papírpénzt szimbolizálja, a papírpénz maga pedig az aranyat.” (11) (Pei, 89) “A nyelv és az irodalom semmiképpen nem választható el egymástól. Az írás a nyelv alapján jön létre. Mihelyt azonban az írás kialakult, visszahat a beszélt nyelvre, stabilizálja, formálja azt, változtatja, esztétikai szempontból pallérozza, szókincsét gazdagítja.” (Pei, 255)

A nyelvtudománynak az írásbeliséggel kapcsolatos álláspontját frappánsan foglalja össze Jack Goody 1987-ben írt tanulmányában: “Az antropológiai elmélet képviselői is elfogadták az ember = nyelv típusú egyenlőséget, de már távol tartották magukat a civilizáció = írás típusútól; egy mindent átható relativizmus kizárta számukra annak lehetőségét, hogy a kommunikációs eszközök terén a beszéd elsajátítását követően bekövetkező változásoknak lényeges következményei lehetnek mind az eszmék szerkezetére, mind a társadalom struktúrájára nézve.” (12) (Kiemelés tőlem — B. V.) (Goody, 192)

2. 2. Egyéb tudományok

A nyelvészeknél sokkal nagyobb érdeklődést mutatnak az írás iránt a filozófusok, a történészek és a kommunikációkutatók. A filozófusokat a kérdés mindenekelőtt a nyelv és a gondolkodás összefüggésének vonatkozásában érdekli: hiszen amennyiben az írás hatással van a nyelvre, akkor ezáltal a gondolkodásra is. Az írásbeliség legjelesebb hazai kutatója is filozófus: Nyíri Kristóf, akinek munkáit a jelen dolgozat elkészítése során is széleskörűen felhasználtuk. Ő állapítja meg egy Interneten közzétett előadásában, hogy “a szóbeliség-írásbeliség probléma elmélettörténete nem annyira a fölfedezéseknek, mint inkább az adott felfedezésekkel szembeni vakságnak-süketségnek a története”. (Nyíri⁵)

A történészek közül a századunk első felében élt Hajnal István megállapításai érdemelnek feltétlen figyelmet. Tudatában van annak, hogy írásbeliség nélkül nem létezhetne történelem: az emberiség írásbeliség előtti korszakairól nagyságrendekkel kevesebb és bizonytalanabb ismeretekkel rendelkezünk, mint az írás megjelenését követő időkről. (13) Kimondja azt is, hogy az írás segítségével az ember rendkívül nagy lépést tett az idő és a tér legyőzéséhez vezető úton. Ennyi persze el is várható egy történésztől. Az viszont feltétlenül eredeti, ahogyan a különböző kultúrákat az írásbeliség szerepének szempontjából szemügyre veszi. Arra a következtetésre jut, hogy Európa az elmúlt négy-ötszáz évben végbement fejlődését mindenekelőtt az írásbeliség széleskörű elterjedésének köszönheti. (14) Rámutat Hajnal István arra is, hogy a szóbeliségnek a társadalmi szerveződés tekintetében megvannak a határai: élőszóval intenzív közösséget nagy tömegben, kiterjedésben létrehozni nem lehet. (15) Az írás szerepét taglaló munkáiban azonban ezen túl számos olyan megfigyelése van az írásnak a nyelvre és gondolkodásra gyakorolt hatását illetően, amilyeneket inkább nyelvészektől várnánk el.

“Az írástudat esetében » történelmi tudatról« beszélhetünk. [...] Nem úgy áll a dolog, hogy létezik egy történelmi tudat, amely különféle kódokban — többek között írásban is — kifejeződhet. Csak az írás, a jelek sorszerű egymást követése teszi lehetővé a történeti tudatot. Csak ha sorba írunk, gondolkodhatunk logikusan, kalkulálhatunk, bírálhatunk, foglalkozhatunk tudománnyal, bölcselkedhetünk [...] Az írás gesztusa életre kelti a történeti tudatot, amely minden írás által erősödik és mélyül, ugyanakkor az írást is a maga részéről erősíti és sűríti (16). [...] Az írás előtt nem volt történeti tudat, » az írás feltalálása« előtt semmi sem történt, minden csak megesett.” (Flusser, 11) Ha ez így van, joggal merülhet fel a gondolat, hogy az írásbeliség megszűnése (amit Flusser elkerülhetetlennek tart) vagy legalábbis látványos visszaszorulása esetén megszűnik a történelem? (17)

Az írásbeliség előtti nyelvről bizonyítékaink nem lévén, csak deduktív módon tudjuk e nyelvállapotnak legalább a legfőbb jellemzőit körvonalazni. A mai ember számára — aki egy olyan kultúrában nőtt fel, amelynek már két és fél évezrede meghatározó eleme az írásbeliség — ez egyáltalán nem könnyű feladat. E hosszú idő során ugyanis csupán pislákolt a szóbeliség és írásbeliség eltérő jellegének tudata. (Nyíri 1998¹, 12) 1971-ben Walter J. Ong megalkotja az “elsődleges szóbeliség” és a “másodlagos szóbeliség” fogalmát: az előbbin az írásbeliség által még nem érintett kultúrák szóbeliségét, az utóbbin pedig az elektronikus médiumok révén kibontakozó új szóbeliséget érti.

Az elsődleges szóbeliségben a nyelv akusztikus jellege kizárólagosan érvényesül. Ebből következően valószínűsíthető, hogy a nyelvet használó ember a rendelkezésére álló akusztikai eszköztárat a mainál lényegesen sokrétűbben használta fel: nagyobb szerep jutott a hangszínnek, hangmagasságnak, hanglejtésnek. Az elsődleges szóbeliség beszéde erőteljesen kántáló, énekszerű lehetett. (Nyíri¹ 1998, 13) E szövegeknek minden bizonnyal állandó eleme volt egy olyan típusú akusztikus szervezettség, amely mai fogalmaink szerint leginkább a versre emlékeztet. (A történelmi okok miatt az írásbeliségtől kevésbé érintett arab kultúrában például igen sokáig virágzott a makáma — rímes próza — műfaja.)

Más a szavak szerepe is. Az elsődleges szóbeliségben a szavaknak nincs szótárilag rögzített, pontos jelentésük, s nem is rakódhatnak rájuk olyan történeti jelentésrétegek, amilyenekkel az írásbeliség korszakában gazdagodhatnak. A szójelentéseket hanglejtéssel, mimikával, gesztusokkal kísért konkrét szituációk erősítik meg, és e szituációk együttese határozza meg a szó sajátos denotációját és elfogadott konnotatív használatát is. (Goody–Watt, 113) Az elsődleges szóbeliségben a mainál jóval nagyobb szerep jut a kommunikáció extralingvális elemeinek, illetve a nyelvi elemek közül a szupraszegmentális elemeknek. Jogosan tételezzük fel, hogy egy-egy szóalak a mainál jóval tágabb jelentésmezővel rendelkezett, s egy adott beszédhelyzetben mindenekelőtt maga a helyzet, a szóba táplált emotív töltés, valamint a szupraszegmentális és extralingvális elemek gazdag eszköztára konkretizálta a szójelentést.

A mondatok és a szöveg szintjén is markáns sajátosságokat mutat fel az elsődleges szóbeliség nyelvhasználata. Ong így ír erről: “Elsődlegesen szóbeli kultúrákban a gondolatok megőrzésének és felidézésének problémáját csak akkor oldottuk meg sikeresen, ha beszéddé könnyen összeálló mnemonikus mintákban gondolkozunk. Gondolatainknak erősen ritmizált, kiegyensúlyozott alakzatokban kell megjelenniük, ismétlésekben vagy ellentétekben, alliterációkban és asszonáncokban, visszatérő jelzős szerkezetekben és más formákban, melyeket mindenfelől újra meg újra hallunk, s ennélfogva könnyen felidézünk. [...] Szóbeli kultúrákban [...] rögzített kifejezések adják a gondolkodás szubsztanciáját.” (Idézi Nyíri 1998¹, 13) Tehát a beszédet létrehozó gondolkodás is más az elsődleges szóbeliségben, mindenekelőtt operacionális, nem alkalmaz általánosító szillogizmusokat, nem érzékel logikai azonosságot vagy ellentmondást, konkrét célokhoz, többnyire fizikai műveletekhez kötődik. (19) (Nyíri 1998¹, 13–14) “A szóbeli kompozícióra jellemző formulaszerű stílus nem csak bizonyos verbális és metrikus szokásokat képviselt, hanem egy gondolkodásmódot vagy szellemi állapotot is.” (Havelock², 91)

Az elsődleges szóbeliségre jellemző nyelvhasználati, szerkesztési és gondolkodásmódot a homéroszi eposzokban véli felfedezni Milman Parry. Szerinte a homéroszi költemények jóformán minden sajátossága az alkotás orális metodikájából fakadó költői eljárásokra vezethető vissza. Megállapítja, hogy az Iliászban és az Odüsszeiában előforduló szavaknak csupán kis töredéke nem volt része egyetlen — bizonyos mértékig gépiesen — ismételgetett formulának sem. (Idézi Ong³, 44–46) Valószínűleg a Parryéhez hasonló következtetéseket lehetne levonni a népmesék vizsgálatából is: hiszen éppen a — szerkezeti szinten is jelenlévő — sematikusság, sablonosság tette lehetővé a mesetipológiák összeállítását. (20)

Szintén Ong idézi Julian Jaynes 1977-ben megfogalmazott felvetését, mely szerint létezett a tudatnak egy olyan primitív szakasza (21), amikor is a még erősen “kétkamarás” emberi agyban a jobb félteke kontrollálatlan impulzusokat küldött a bal féltekének, amely azután beszéddé dolgozta fel a kapott jeleket. A szóban forgó impulzusok Kr. e. 2000–1000 között kezdték elveszteni hatékonyságukat. Jaynes úgy gondolta, hogy az írásnak jelentős szerepe lehetett az eredeti bikameralitás megszűnésében. (22) (Ong³, 54)

Flusser — bár nem használja az Ong által megalkotott fogalmat — lényegében az elsődleges szóbeliséget jellemző gondolkodásmódról beszél, amikor a következőket írja: “... leíratlanul és magukra hagyottan a gondolatok körbejárnak. E keringést, mely alatt minden gondolat visszatérhet az őt megelőzőhöz, specifikus szövegösszefüggésben » mitikus gondolkodásnak« (23) nevezzük.” (Flusser, 10)

Az elsődleges szóbeliséget tehát a mai emberi nyelvtől sok tekintetben igencsak különböző nyelvállapot jellemezte. A betűírás megjelenésekor ezt a szituációhoz szorosan kötődő, a muzikális elemekben szinte tobzódó, az extralingvális és szupraszegmentális eszközöknek meghatározó szerepet juttató nyelvet próbálta megragadni és rögzíteni az író ember maroknyi grafikus jel segítségével.

3. 2. Az írás tökéletlensége

Az írást a beszéd rögzítésének az igénye szülte meg. Nyilvánvaló, hogy a tökéletes megoldást a beszélő ember színes, hangos mozgóképi megörökítése, de legalábbis hangfelvétel készítése jelentette volna. Erre azonban az ember nem volt képes, s mintegy jobb híján fanyalodott a grafikus jelekre. (24)

Az ökonómiának azonban ára van. “... az alfabetikus írás túl tökéletlen eszköz arra, hogy visszaadja a sokrétűen modulált nyelvet, pl. az indulatszavakat.” (Nietzsche, 27) Néha még jeles tudósok figyelmét is elkerüli azonban, hogy az írás a beszédnek igen fontos összetevőit nem tudja megragadni. (26) Mindenekelőtt még részlegesen sem képes a beszéd ún. extralingvális (nyelven kívüli) elemeinek a rögzítésére. Ilyenek a mimika, a gesztusok, a testbeszéd. Pedig ezek igen fontos szerepet játszanak a szóbeli kommunikációban, arányuk a teljes közlésben egyes esetekben a 65%-ot is elérheti. (Balázs, 24)

Csak roppant töredékesen és haloványan tudja rögzíteni az írás a nyelv ún. szupraszegmentális elemeit is. Ezek a hangerő, hangszín, hanglejtés, szünetek stb. A szupraszegmentális elemeknek még az extralingvális elemeknél is nagyobb súlyuk van a beszédben, ezért az írást alkalmazó ember folyamatosan törekedett rá, hogy valamit mégis rögzítsen belőlük. Kétségtelen, hogy e tekintetben az eltelt három és fél ezer év nem múlt el fejlődés nélkül, azonban ez a fejlődés nem volt — nem is lehetett — áttörő. Fontos lépést jelentett ezen az úton a minuszkula (kisbetű) megjelenése (bár ezzel lényegében megkettőződött a grafikus jelek száma), a központozási jelek (27) mind szélesebb körű használata, majd pedig a tipográfiai kiemelések (dőlt, kövér és dőlt-kövér betűk, ritkítás, különböző betűméretek használata egy szövegen belül, a kis kapitális betűk stb.) lehetővé válása. Ez utóbbiak használata inkább csak a tudományos jellegű szövegekben vált általánossá, s ezekben sem elsősorban akusztikai jelentéssel, hanem inkább a fogalmi kiemelés igényével. Kivétel is akad: balladáiban Arany János rendszeresen alkalmazza a kurziválást az akusztikus (s egyszersmind fogalmi) szónyomaték jelzésére. Ez azért is érdekes, mert sokan úgy vélik, hogy a tipográfiai eszközöket előszeretettel használó szerzők mintha nem bíznának szavaik kifejező erejében. (Zolnai 1926, 42) Arany János esetében az ilyen gyanú viszont meglehetősen képtelennek tűnhet.

Az írás a beszéd ún. szegmentális elemeinek a rögzítését végzi el a legsikeresebben. Ez a körülmény az író embert arra ösztönözte, hogy a rögzítendő beszédnek azokat a jelentéstartalmait, amelyeket extralingvális és szupraszegmentális elemek hordoztak, szegmentális elemekkel fejezze ki.

3. 3. Az írásbeliség hatása a nyelvre

Az írásbeliség hatása minden nyelvi szinten érvényesül: az akusztikus szinten, a morfémák szintjén, a szintagmák, a mondatok, sőt — a gondolkodásra gyakorolt befolyás következtében — a szöveg szintjén is. Ennek a hatásnak a közvetlen forrása lehet az írás tökéletlensége, az emlékezet tehermentesítése, s lehet az írásbeliségben megteremtődő új kommunikációs helyzet is.

Az írásbeliségnek a nyelvre gyakorolt hatásának érvényesüléséhez természetesen az kellett, hogy az írás viszonylag széles körben elterjedjen, s tekintélyre tegyen szert a nyelvhasználók körében. Tekintélyét az írás tagadhatatlanul jórészt annak köszönheti, hogy a társadalom által magasra értékelt intézmények (államhatalom, egyház, tudomány) alkalmazták széleskörűen. Azonban minden bizonnyal szerepet játszott az is, hogy az ember felismerte: írásban magasabb színvonalú nyelvi teljesítményre képes, mint élőszóban, s ösztönösen vagy tudatosan törekedni kezdett rá, hogy beszédét hasonítsa az íráshoz. Ez a törekvés természetesen sokak ellenszenvét kivívta, mindenekelőtt a nyelvészekét, mint korábban már szó esett róla. De a filozófus Spengler is így kesereg: “... az antik próza egész művésztét közvetlenül a fül számára hozták létre. Úgy olvasták fel, mintha beszéltek volna; ehhez képest mi mindannyian úgy beszélünk, » mintha könyvből olvasnánk« ...” (Idézi Nyíri 1998¹, 9) Az írott nyelvvel kapcsolatos ellenvetések gyakorta pedagógiai szemléletűek is lehetnek. (28) (Fónagy, 15) Benkő, óvatosan bár, de az elismerést sem tagadja meg az írott szövegtől: “Igaz, hogy az írás elmosó jellege [ti. hogy a nyelv muzikális eszközeit csak elnagyoltan képes rögzíteni] a nyelvi kifejező eszközök leszűkítésével jár vagy járhat; a szabványosító, normalizáló szerep viszont a fejlettebb nyelvi formákkal mutat rokonságot.” (Benkő, 36) Bárczi — 17. századi fordításirodalmunk kapcsán — pedig ihletett költőként zeng ódát az írásbeliség nyelvfejlesztő hatásáról, csak hát a babérokat nem az írásbeliségnek, hanem a fordítások forrásnyelveként szolgáló latinnak adja, megfeledkezve arról, hogy a latin nyelv ereje és gazdagsága jó részét az akkor már csaknem kétezer éves írásbeliségének köszönhette. (29) (Bárczi, 190)

Az írás tökéletlensége mindenekelőtt a nyelv akusztikai regiszterére gyakorolt jelentős — elszegényítő — hatást. Ez a hatás természetesen csak akkor bontakozott ki, amikor az írásbeliség már széles körben elterjedt, s az élőszóval szemben a kommunikáció lényeges területein dominanciára tett szert. Az író ember igyekezett beszédét az íráshoz idomítani, s ennek során az elsődleges szóbeliség beszédét jellemző sokrétű akusztikus regiszter folyamatosan összezsugorodott. (30) Valószínű, hogy az írás tökéletlensége okán történt meg a beszéd és az ének határozott szétválása, s különült el mintegy köztes formaként a bizonyos akusztikai szervezettséget megőrző vers (31).

Az elmúlt mintegy háromnegyed évszázad — korábbi időszakokból ilyen dokumentumok nem állnak a rendelkezésünkre — hangdokumentumainak a vizsgálata arra utal, hogy a beszélt nyelv akusztikai moduláltságának a csökkenése folytatódik. Wacha Imre Az ember tragédiája 1937 és 1983 között színre vitt hét előadásának a hangfelvételeit vetette össze, s arra a következtetésre jutott, hogy az 1972-es, 1977-es és 1983-as rendezésekből a beszéddallamnak a korábbi színrevitelekben még egyértelműen meglevő uralkodó jellege teljesen eltűnt; a beszéddallam már nem az értelmezés helyettesítője, hanem az értelmezés (a logikai hangsúlyozás) kísérője. Nem a dallam és a ritmus viszi a szöveget, hanem az értelmezést kíséri a beszéddallam. (Wacha, 202–204)

Egyébként úgy tűnik, korunkban tovább csökken a beszéddallam észlelésének a képessége is. Egy harminc évvel ezelőtt végzett vizsgálat során egyetemi hallgatók mintegy négyötödös sikerességgel ismerték fel a Pécsi Sándor színművész által 28 változatban elmondott Nyolc óra rövidke mondat jelentéstartalmát. (Molnár, 111–117) Két évtizeddel később 22 változatos intonációjú (1 kijelentő, 13 kérdő és 9 felkiáltó/felszólító) mondat hangmenetét a megkérdezett 355 hallgatónak már csak alig harmada volt képes felfedezni. (Földi, 35–44) Nem állítható biztosan, de nem is zárható ki, hogy ez a jelenség összefüggésben áll azzal a folyamattal, amelynek során a szóban forgó időszakban az írásbeliség a népesség egyre nagyobb hányada számára vált a mindennapi élet szerves részévé.

Az írás jelentős mértékben konzerválja is a nyelvet, fékezi a nyelvi változásokat, ám természetesen csupán az általa rögzített szegmentális elemek vonatkozásában. Ennek legszembetűnőbb példája a latin nyelv esete: az írás őrizte meg a holt latint; az élő latin folytatásai valójában a román nyelvek. (Zolnai 1926, 53) Sajátos szerep jut itt a középkori latinnak; míg a román nyelvek a szóbeli latinságban gyökereznek, addig a középkori latin úgy vált hosszú évszázadokra egy bizonyos körben (egyház, egyetemek) ismét élő, beszélt nyelvvé, hogy alapjául az írott latin szolgált. Ez azt eredményezte, hogy a középkori latin különbözősége ellenére összehasonlíthatatlanul közelebb áll a klasszikus latinhoz, mint a “szóbeli ágon” kialakult román nyelvek.

Paradox módon a konzerváló hatásnak az ellenkezője is előfordul. A nyelvújítás új szavaival először írásban találkozott a nyelvhasználó, s a szem a fülnél könnyebben elfogadta az új szót (lévén hogy az írás amúgy sem volt a nyelv “természetes” létformája), s azután a fül lassanként hozzászokott a kiejtésükhöz. (Zolnai, 1926, 54)

Külön szót érdemel a betűejtés jelensége, ami nem a tágabb értelemben vett írásnak, hanem a szabályozott (helyes)írásnak a (beszélt) nyelvre gyakorolt hatása. (Ez a jelenség csupán a fonetikus igényű írásrendszert alkalmazó nyelvekben fordulhat elő.) Bár a nyelvművelés természetesen fellép a betűejtéssel szemben, tagadhatatlan, hogy egy olyan folyamatról van szó, amely a magyar nyelvben is legalább százötven éves múltra tekinthet vissza. Az eddigi tapasztalatok szerint az ejtésnek az írásmódhoz való igazodása ideig-óráig fékezhető ugyan, de fel nem tartóztatható. Néhány öt-hat évtizeddel ezelőtt az l hangnak az előtte álló magánhangzó megnyújtásával párosult elhagyása (föld — főd; dolgozik — dógozik) a köznyelvben teljesen általános volt, s a ma helyesnek tartott ejtésmódot tekintették betűejtésnek. Ugyanígy általános volt a mert, miért, fáért típusú szavakban a szóvégi -t, a -ban/-ben helyhatározó-ragos szavakban a szóvégi -n elhagyása (mer, miér/mér, fá(j)ér, szobába’ stb.). Ma már kizárólag a “betűejtő” változatot érezzük megfelelőnek, az eredeti formát pedig nyelvjárásias ejtésnek, ha nem egyenesen hibának tekintjük. (Tompa I. 104–5)

A betűejtés — jóval kisebb súllyal — felbukkan az alapvetően hagyományos helyesírási elvet alkalmazó nyelvekben is. Egy 1874-es francia értelmező szótár rosszallja, hogy a legs (hagyaték) szóban sokan — helytelenül — ejtik a g-t [lčg]; a helyes ejtés [lč] lett volna. (Zolnai 1926, 54) A mai szótárak már helyes ejtésként a [lčg]-et adják meg, a [lč]-t ritkán előforduló ejtésváltozatként említik. (32)

A betűejtést a nyelvművelők “természetellenes” volta miatt kárhoztatják, tagadhatatlan azonban, hogy a jelenség pozitív elemet is tartalmaz, nevezetesen az artikuláció további finomodását.

Az írásbeliség következménye a szavak szintjén mindenekelőtt a szójelentések rögzülése lett. Mint fentebb szó volt róla, az elsődleges szóbeliség körülményei között ugyanaz a szöveg lényegében sohasem hangzott el teljesen változatlan formában többször; s ha az elmondott szöveg netán még változatlan is maradt volna, a szituáció nem volt ugyanaz. A leírt szavak azonban változatlan formában őrződtek meg, állandóak maradtak, így a szavaknak az adott szövegen belül érvényesülő jelentése pontosan körülírható volt, s hivatkozási forrássá válhatott. Ez a fejlemény minden bizonnyal a szavak számának gyarapodása irányába hathatott, hisz az egy adott jelentésre “bizonyíthatóan” lefoglalt szót nem lehetett többé szabadon más jelentéssel felruházva használni, ezért az újabb jelentéshez újabb szót kellett alkotni.

Természetesen igaza van Goodynak, amikor arra figyelmeztet, hogy a lexikai finomítás nem azonosítható egyszerűen a szavak számának a növekedésével (Goody, 219), de nem tagadható, hogy a kontextualizált élőbeszéddel szemben az írásbeliségnek pontos szójelentésekre van szüksége, ez pedig megoldhatatlan a szóalakok számának növekedése nélkül. Polányi is nyomatékosan figyelmeztet a szegénység törvényére. Egy 23 betűből álló abécéből 23⁸, azaz körülbelül százbillió nyolcbetűs szót lehetne alkotni; ez lehetővé tenné, hogy az angol nyelven a múltban bármikor kinyomtatott mondatokat különböző kódszavakkal helyettesítsük, úgy, hogy ez a kódszó fedje azt, amit a mondat állít. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen gazdagodás szétrombolná az angol nyelvet; s nemcsak azért, mert ennyi szót senki sem képes megjegyezni (a mai angol nyelv szókészletét sem birtokolja egyetlen személy sem), hanem sokkal inkább azért, mert a szavak határozott jelentése csak az elegendőször ismétlődő használatban alakulhat ki. (Polányi, 140)

A poliszémia jelensége természetesen nem tűnt el a nyelvből, hanem megváltozott. Egy-egy szó jelentései között a korábbival ellentétben fogalmilag megragadható viszonyok vannak, szemben a jelentésmezőknek az elsődleges szóbeliség állapotára jellemző szétáramló bizonytalan parttalanságával. Az író embernek mindazt, amit az elsődleges szóbeliség a szituáció, valamint az extralingvális és szupraszegmentális eszközök arzenáljával fejezett ki, a nyelv szegmentális elemeibe kellett belekódolnia. Ez a hatalmas kihívás óriási fejlődési lehetőséget biztosított a nyelv szegmentális eszköztára számára. (34) Ennek az eszköztárnak természetesen csak egy részét képezik a szavak.

A szupraszegmentális nyelvi elemek szegmentális kódolásában fontos szerep jut a szórendnek is. A beszélt nyelvben az érzelmi vagy a logikai szóhangsúly biztos eligazítást nyújt egy-egy mondat meghatározó “pillérszavait” illetően, s a beszélő a nyelvtan biztosította — a magyar nyelv esetében viszonylag tág — keretek között többé-kevésbé szabadon alakíthatja a szórendet. Írás közben viszont lehetőleg azt kell elérnie, hogy a szavaknak a mondatban elfoglalt helyéből mintegy automatikusan következzék mind a logikai-érzelmi súlyuk, mind pedig a mondaton belüli szerkezeti relációik. (35) Ez természetesen túlmutat a szoros értelemben vett szórenden, s elvezet a szintaktikai elaborációs szint kérdéséhez.

1. az elvont kifejezések gyakoribb használata
2. a szavak nagyobb választéka
3. a kevésbé személyes (és ezáltal kevésbé kontextualizált) szóhasználat
4. a nagyobb szabatosság
5. a kifinomultabb (szintaktikai) kidolgozottság
6. a nagyobb formalitás
7. a holt nyelvek iránti nagyobb bizalom (36)

Az írás kezdetben elsődlegesen a rögzítés célját szolgálta (37), a kommunikációs használat csak ezt követően alakul ki. A rögzítő írás is hoz azonban változást: mentesíti az emlékezetet a hagyomány tárolásának kötelezettsége alól. Ami le van írva, arról megfeledkezhetünk annak veszélye nélkül, hogy elveszítenénk. Platón az írásnak éppen ezt a következményét kárhoztatja: “Mert éppen feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket — az írásban bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni.” (38) (Platón, 560)

Amin Platón sajnálkozik, annak Ong éppen a pozitív oldalára figyel fel. Úgy látja, hogy a kötelező emlékezés kötelezettségének megszűnte felszabadítólag hatott a tudatra, lehetővé téve ezáltal egy eredetibb, absztraktabb gondolkodásmód megjelenését. (Ong³, 47)

Ez az absztraktabb gondolkodás természetesen egy árnyaltabb, összetettebb, szervezettebb nyelvhasználatot előfeltételez. Egy ilyen nyelvhasználat pedig csupán egy hosszú nyelvi aprómunka gyümölcseként jöhetett létre. Az emlékezet tehermentesítése ugyanis mikroszinten is érvényesült. Amikor az elsődleges szóbeliség körülményei között valaki egy szöveget állított össze, folyamatosan emlékezetében kellett tartania a teljes gondolatmenetet, valamint a kifejtés céljára már megalkotott mondatokat. Ez nyilvánvalóan szellemi energiát kötött le, s az adott személy adott nagyságú szellemi energiájából óhatatlanul kevesebb jutott az éppen soron következő mondat tartalmi és formai architektúrájának a kialakítására. Az író ember átmenetileg törölheti emlékezetéből a gondolatmenet egészét, ugyanezt teheti a már megalkotott mondatokkal is, s teljes szellemi energiáját az éppen soron következő mondat adekvát tartalmi és formai megalkotásának szentelheti. Könnyen belátható, hogy a birtokolt szellemi energiák ilyen összpontosítása mellett könnyebb túllépni a konkrét elemeken, hogy rejtettebb kapcsolatokat, azonosságokat és ellentéteket fedezzünk fel. (39)

Az írásbeliséggel létrejött újfajta kommunikációs helyzet is segíti a magasabb szintű nyelvhasználatot. Beszéd közben a szöveg létrehozására nagyjából annyi idő áll a rendelkezésünkre, amennyi idő alatt a szöveg szavait kimondjuk. Időnként ugyan meg-megállhatunk, a megfelelő szót vagy megfogalmazási formát keresve, de ha ezt túl gyakran tesszük, beszédünk szaggatottá válik, s hallgatónk ránk un. A szöveg tömörségének, árnyaltságának és összetettségének azonban nem csupán a beszélő, hanem a hallgató részéről is vannak korlátai; hiszen neki is nagyjából annyi ideje van szövegünk megértésére, amennyi idő alatt az elhangzik. Ő is megszakíthat bennünket kérdéssel, ha nem sikerült valamit első hallásra felfognia, azonban ha lépten-nyomon ezt teszi, az ugyancsak a közlésfolyamat rovására megy.

Írás közben más a helyzet. Szövegünk megalkotásának időbeli korlátai lényegében nincsenek: akár órákat, napokat is eltölthetünk egy-egy mondat csiszolásával, tökéletesítésével, s így pontosabban, árnyaltabban, tömörebben tudjuk nyelvi formába önteni gondolatainkat. (40) (Benkő, 35) Ennél fogva egyes nyelvi formák, mint pl. az igenevek vagy az összetettebb alárendelő szerkezetek legalábbis első előfordulásukkor szinte csak írott formában képzelhetők el. (41) (Károly, 217) S mi több: a formába öntés során maguk a gondolataink is mélyülhetnek, árnyaltabbá és pontosabbá válhatnak. (42) Bacon mondta, hogy az írás pontosságra szoktat. Az írott szöveg összetettségének (43) elvileg nem szab határt a befogadó (olvasó) sem, hiszen neki is korlátlan ideje van a szöveg megértésére, amit egyébként elősegít az is, hogy az írott szöveg az időbeli beszéddel szemben térbeli: míg a hallgató minden pillanatban csak egyetlen szót hall, a korábban elhangzottakat a rövid távú emlékezetében kénytelen tárolni, addig az olvasó — gyakorlottságától függően — sorokat, esetleg egy teljes bekezdést lát egyszerre. (44) Az írás tehát mind a közlő, mind a befogadó számára lehetővé teszi, hogy árnyaltabb, gazdagabb nyelvezetet használjon.

Ez természetesen csak azóta van így, amióta némán olvasunk, hiszen a néma olvasáskor a szövegbefogadás akusztikus dimenziói háttérbe szorulnak, s a térbeli vizualitás dominanciája teszi lehetővé azt, hogy nagyobb szövegrészekkel szembesüljünk egyszerre. A néma olvasás a 8. századig csak elvétve fordult elő, ezt követően (a nem függetlenül a szóközös írásmód elterjedésétől) már nem megy ritkaságszámba, általánossá csak a könyvnyomtatás megjelenését követően válik, de még a 17. századból is találni példát az önmagunknak való hangos olvasásra. (Balogh 1921, 239) A kommunikációs szakemberek és filozófusok egyikének-másikának állításával (45) ellentétben valódi néma olvasásnak legfeljebb az ún. gyorsolvasás tekinthető. A gyorsolvasási tanfolyamok fő célkitűzése ugyanis az emberben makacsul kitartó szubvokalizációs hajlam visszaszorítása. (46)

Az írás megjelenésével elindult nyelvi gazdagodás természetszerűleg visszahatott a beszélt nyelvre (47) is: közismert dolog, hogy aki sokat olvas, az árnyaltabban, választékosabban beszél. És persze még árnyaltabban, választékosabban ír. Így jött létre az írás megjelenése óta a nyelvhasználat — és gondolkodás — színvonalának felfelé tartó spirálja.

IV. Kitekintés

Ong a rádió, a telefon, a televízió nyomán módosuló szóbeliséget nevezi másodlagos szóbeliségnek. Ez a szóbeliség is óriási nyelvi változásokat eredményez: a nyelv szupraszegmentális elemeinek a tekintetében is érvényre jutnak azok a konzerváló és egységesítő hatások, amelyek a szegmentális elemek vonatkozásában már az írás elterjedésének következtében érvényre jutottak.

Ong úgy látja, hogy a könyvnyomtatás — azaz az írás — kultúráját nem felváltja, hanem kiegészíti, teljesebbé teszi a másodlagos szóbeliség kultúrája. “Az új szóbeliség [...] lényegét tekintve akartabb és tudatosabb szóbeliség, mely állandó jelleggel az írás és nyomtatás használatára alapozódik.” (Idézi Nyíri⁵) Ong ezt jó két évtizede írta, de manapság is többen gondolkodnak ilyen derűlátóan. (48) Bloomfield viszont már 1933-ban — McLuhan előtt három évtizeddel! — felveti annak lehetőségét, hogy “... a beszéd reprodukálásának mechanikus eszközei ki fogják szorítani az írás és a nyomtatás jelenlegi szokását.” (Idézi Nyíri 1989, 17) Az írás fokozatos visszaszorulását már évtizedek óta jelzi nemcsak a csökkenő könyvtermés szerte a világon, hanem sokkal inkább a nyomtatott sajtó nagy ütemű visszaszorulása is.

Ebben nincs is semmi csodálnivaló, ha belegondolunk, hogy az írást a beszéd rögzítésének és továbbításának az igénye hozta létre, s hogy manapság ezt az igényt a grafikus szimbolikus jelrendszer alkalmazásánál egyszerűbb módon is ki tudjuk elégíteni: magnetofonnal, telefonnal, hanglemezzel, televízióval, elektronikus levelezéssel és világhálóval. Vannak, akik az írás visszaszorulását, esetleg eltűnését egyszerűen az alkalmazott kommunikációs technikák közötti váltásként értékelik (49).

Úgy gondoljuk, hogy ennél jóval többről van szó. Az írás olyan mértékben megváltoztatta, gazdagította az emberi nyelvet — a beszélt nyelvet is! — hogy “kicsúszása” a nyelv mögül végzetes következményekkel járhat. Az emberi nyelv — és a (verbális) gondolkodás — színvonala visszasüllyedhet a ma fossziliaként kutatott elsődleges szóbeliség állapotába, s nagyon könnyen valósággá válhat a kommunikációkutató Flussernek az a víziója, hogy egykor majd az emberi kommunikációban legfeljebb olyan — színes, érdekes, de mégiscsak alárendelt — szerep jut majd a beszédnek, mint manapság a nápolyiak közlésfolyamatában a gesztikulációnak. (Flusser, 60)

(4) A minuszkula létrejötte és elterjedése természetesen nem egyetlen pillanat műve volt, hanem egy hosszú fejlődési folyamat eredménye. (Vö. Bischoff, 112–118)

(18) Természetesen néprajzosok időről időre ráakadnak olyan kisebb népcsoportokra, amelyeknek nyelvén tényleg nem érezhető még az írásbeliség hatása. A. R. Lurija gyűjtései során találkozott olyan üzbég és kirgiz közösségekkel, amelyeknek nyelvhasználatában szinte kizárólag csak főnévi jelzők voltak, vagyis a beszélők bizonyos tulajdonságokat a kérdéses tulajdonságokhoz leginkább hasonló tárgyak nevével jelölték. (Idézi Szécsi, 18)

(28) “Az írott szöveg leválása a beszédről, az írott stílus felfedezése fontos vívmány. Csak az a baj, hogy a gyerek gyakorta érzi eleve idegennek...” (Fónagy, 12)