1. Inopia

1.1 Relatív inopia

1.1.1 Inopiáról -- nyelvi hiányról, szegénységrõl, fogyatékosságról -- többnyire két nyelv vagy kultúra viszonylatában szoktunk beszélni: például fordítás közben, amikor a forrásnyelv valamely szavára a célnyelven nem találunk megfelelõt. Ilyenkor új szóösszetétel vagy metafora megalkotásával próbáljuk a nyelvi hiányt megszüntetni, vagy pedig -- fõként, ha tárgy megnevezésérõl, tehát konkrét fõnévrõl van szó -- mitegy “couleur locale”-ként átvesszük a forrásnyelvi szót. Ez utóbbi történt a spanyol machete (‘irtókés’, ‘irtósarló’, ‘dzsungelkés’) szó esetében, mivel a formájában inkább késre, felhasználását tekintve sarlóra emlékeztetõ (például machetével aratják a cukornádat) multifunkcionális szerszámnak nem akadt találó magyar neve.

1.1.2 Lévén hogy “kizárólag a kommunikáció alakítja a nyelvet” (1) (Martinet, 178), létezik a fenti eseti szóhiánynál nagyobb területre kiterjedõ inopia is, amely a kulturális viszonyok és az általános szemléletmód különbségeibõl ered. Például az egyébként igen gazdag klasszikus arab nyelven nincs megfelelõje az udvarlás és a bókok vonatkozásában igen kiterjedt és gazdagon árnyalt francia szókincsnek, más témák tekintetében viszont esetleg a franciában tapasztalhatunk szószegénységet az arabhoz képest.

1.1.3 Gyakori forrása az inopiának az, amikor két különbözõ fejlettségû nyelv szókészlete szembesül egymással. Ez volt a helyzet a latin és a görög esetében egészen a császárkorig, vagy éppen a magyar -- és a többi kelet-európai --, illetve a latin nyelv tekintetében hosszú évszázadokon át. A helyzetet idõnként csak széleskörû tudatos beavatkozás -- nyelvújítás -- tudta feloldani.

Az inopiának a fentebb említett relatív megjelenési formái mellett létezik egy általános, a nyelv természetébõl fakadó, mintegy abszolút, eredendõ formája is. A továbbiakban ennek a körvonalazására teszünk kísérletet.

1.2 Eredendõ vagy abszolút inopia

1.2.1 Eredendõ vagy abszolút inopián azt értjük, amikor a nyelv nem egy másik nyelv szókészletéhez, hanem a kifejezendõ gondolathoz képest bizonyul szóhiányosnak. E vonatkozásban minden nyelv szóhiányosnak tekinthetõ. Zolnai Béla idézi errõl Széchenyi szép szavait (Zolnai, 125):

Az alábbiakban megpróbáljuk röviden összefoglalni, miért szükségszerû jelensége a nyelvnek az inopia, a szóhiány.

1.2.2 Köztudott, hogy az ismert emberi nyelvek szinte mindegyike jóval kevesebb szót használ, mint amennyi a rendelkezésre álló fonémákból a permutáció szabályai szerint elõállítható lenne. Például 23 fonéma segítségével 23⁸ (hetvennyolcmilliárd) nyolcbetûs szó hozható létre: ez akkor is a szokásos szókészleti adatokat nagyságrendekkel meghaladó mennyiség, ha kiszûrjük közülük a kiejthetetlen fonémakombinációkat. (Polányi, 140--1.) (2) Ez a szómennyiség elegendõ lenne rá, hogy az angol nyelven valaha is kinyomtatott mondatok mindegyikét külön kódszóval helyettesítsük. Könnyû belátni, hogy ekkora szómennyiség tárolására az emberi emlékezet alkalmatlan.

1.2.3 Ám nemcsak az emlékezet korlátai szabnak gátat a szókészlet ilyen mértékû megszaporításának. Ez az irdatlan mennyiségû szó ugyanis valójában nem jelentene semmit, mivel az emberi nyelv szavai a sokszoros ismételt használat során nyerik el jelentésüket. E sok milliárdnyi szó az eddig leírt mondatok kódjegyzéke lenne, amely csupán e mondatok azonosítására, “elõhívására” lenne alkalmas, de elegendõ számú ismétlõdés híján a jelentésükbõl nem árulna el semmit.

A fentiekbõl következik a “szegénység” törvénye: az emberi nyelv csupán olyan mennyiségû szókészlettel rendelkezhet, amely lehetõvé teszi a kommunikációs folyamatban az egyes szavak elegendõ számú ismétlõdését.

1.2.3.1 Itt érdemes egy kis kitérõt tennünk annak érdekében, hogy rámutassunk: a szójelentések mai fogalmaink szerinti stabilizálódására csak az írásbeliség viszonyai között nyílt lehetõség. Az ún. “elsõdleges” (3) (az írásbeliség megjelenése elõtti) szóbeliség viszonyai között a szavak ugyan ismétlõdnek a használatban, de -- rögzített, hivatkozható használati minta hiányában -- a használatban jelentésük erõsen kötõdik a szituációhoz. Így a szavak jelentését egyszerre jellemzi a túlzott konkrétság és a bizonytalanul szétáradó parttalanság.

1.2.4 Az eredendõ inopiának egy másik forrása a szavaknak az érzékelési területek közötti rendkívül aránytalan megoszlása. (4) Míg a látásingerek megnevezésére viszonylag gazdag szókinccsel rendelkezünk, a többi érzékelési terület tekintetében folyamatosan az inopia falába ütközünk: miközben az átlagos ember mintegy 10--40 ezer szaginger megkülönböztetésére képes, közülük alig egy-két tucatnyit tudunk megnevezni. (Atkinson, 125) Ez az aránytalanság persze nem véletlen: tükrözi egyfelõl az egyes érzékelési területeknek az emberi létben betöltött szerepét -- a látás már Platón szerint is a legfontosabb érzékszervünk (Platón, 527) --; másfelõl a tényleges kommunikációs igényeket: a szaglással, ízleléssel, tapintással kapcsolatos ingerekrõl, érzetekrõl és képzetekrõl viszonylag ritkábban szoktunk beszélni. Jó megfigyelõk igen pontos személyleírást tudnak adni, amelyek alapján igen élethû fantomképek készülnek, olyan “szagleírás” azonban, amely alapján egy meghatározott szag pontosan azonosítható lenne, valószínûleg elképzelhetetlen.

Az érzékszerveink révén szerzett ingerek lenyomatából és a belõlük kikristályosodott képzetekbõl tudatunkban már a gondolkodás kezdeti fázisában is a rendelkezésre álló nyelvi eszköztárat sokszorosan meghaladó tartalomelem van. Amikor kísérletet teszünk tudatunknak a “testünkön kívül” helyezésére -- azaz a kommunikációra --, nyomasztó kettõs dilemma elõtt állunk. Egyfelõl formalizálatlanul szabálytalan -- s ezáltal egyedi és eredeti -- érzeteinket, képzeteinket és gondolatainkat erõteljes redukcióval formalizálnunk, “linearizálnunk” kell annak érdekében, hogy az üzenetünk címzettje számára legalább körvonalaiban, jellegében ismerõsnek tûnjenek; másfelõl ezt a formalizálást, linearizálást úgy kell elvégeznünk, hogy az így redukált tartalmak “beleférjenek” a rendelkezésre álló nyelvi eszköztárába. Bár e tevékenységet a társadalom kommunikációs szokásrendje nagyjából körvonalazza, nagyon sok függ az egyén személyiségétõl, nyelvi kompetenciájától, lelkiállapotától, leleményességétõl stb.

1.2.5 Az emberi nyelvnek az inopia, a szóhiány mellett szerves tartozéka a copia, a szóbõség is. Ebbe a körbe a szinonimák egy része tartozik: az a része, amely egyazon jeltárgyat illeti különbözõ jelekkel. (Más szinonimák -- például a fokozatszinonimák: fut, szalad, rohan -- nem tartoznak ide, mivel különbözõ jeltárgyakat jelölnek, s ezért nem tekinthetõk “feleslegesnek”.) Kognitív szempontból viszont “feleslegesnek” tekinthetõk azok a szinonimák, amelyek ugyanazt a jeltárgyat jelölik, s a köztük levõ különbség kizárólag a beszélõ értékítéletét manifesztálja. Ilyenek például a hölgy, nõ, perszóna, némber stb.: ez a többlet rendszerint a nyelv kifejezõ funkciójából -- a bühleri “Ausdruck”-ból -- adódik. (Copiát eredményezhet pragmatikai körülmény is: pl. a kutya--eb tekintetében.) A nyelvi megformálásra az alapjaiban társadalmilag determinált nyelv itt is viszonylag tág mozgásteret nyújt a nyelvhasználónak: választhat, választania kell a szóbõségbõl.

1.2.6 Tehát a mind az inopia, mind a copia olyan jelenség, amely aktív attitûdre készteti, sõt kényszeríti a nyelvhasználót. Bár nincs két ember, akinek egy adott pillanatban pontosan azonos gondolatai lennének, ha ez valamilyen csoda folytán be is következnék, egészen biztos, hogy nem egyformán fejeznék ki õket. Lelki alkatuktól, vérmérsékletüktõl, tapasztalataiktól, tehát személyiségüktõl, valamint szókincsüktõl, nyelvi kompetenciájuktól, találékonyságuktól és pillanatnyi fizikai-lelki állapotuktól is függ, hogy mi módon próbálnak és milyen eredményességgel tudnak úrrá lenni az inopián, s hogy miként választanak a copia nyújtotta lehetõségek közül. (5) Ily módon az inopia és a copia egyszersmind a nyelvi stílus létalapja. (6)

2. A metafora

2.1 Emanuele Tesauro írja az alábbiakat a 17. században:

Quintilianus a katachrésis/abusio elnevezéssel illeti a metaforának azt a használatát, amikor “névvel nem rendelkezõ [...] dolgoknak olyan nevet adunk, amely közel esik hozzá” (Adamik, 223), s csak akkor nevezi metaforának a szóképet, ha olyan dologra alkalmazzuk, amelynek van neve. (Cornificius, 318--9; 159. lábjegyzet) Ez a megkülönböztetés azonban nem általános az antik retorikában. Például Cornificius a téves szóhasználatot nevezi katachrésisnek/abusiónak (a szó szótári jelentése egyébként ‘visszaélés’), a quintilianusi jelentés nem szerepel nála; a metaforának hat funkcióját sorolja fel (szemléletesség, tömörítés, az obszcenitás elkerülése, nagyítás, kicsinyítés, díszítés), s ezek között sem szerepel a nyelvi hiány kiküszöbölése. (Cornificius, 252--3)

Bár már Arisztotelész is utal a Poétikában (1457b) a metaforák használatának nyelvi hiányt pótló esetére (az “istenalkotta lángot vetni” példájával), a retorika jellegébõl adódóan az antik korban a metaforának a “gálára és ékességre” való használata állt a figyelem középpontjában. A szónok ugyanis arra törekedett, hogy közönségét meggyõzze valamirõl, ezért lehetõleg tartózkodnia kellett attól, hogy névvel nem rendelkezõ (tehát a hallgatóság számára ismeretlen) dolgokról, fogalmakról egyáltalán szót ejtsen.

2.2 A metafora inopiát korrigáló alkalmazásának tudata azonban folyamatosan fennmaradt. Hobbes így ír errõl: “A szavak modorának választékossága a szavak olyatán díszítése, amely által egy szót elsõ, voltaképpeni jelentésébõl egy másik jelentés felé vonunk el... [...] A szavak ilyetén megváltoztatására elõször a szükség -- a szavak hiánya -- vitt rá, azonban az élvezet szokássá szilárdította, mivel az ilyen szavak hallásra kellemesek és bájosak.” (Hobbes, 157) (Kiemelés tõlem -- B. V.)

Hermann Paul is a kettõsséget hangsúlyozza, elsõ helyen a nyelvi hiányt orvosló funkciót említve. (7) (Idézi Bühler, 506 [23. par. 1.]) Maga Bühler is fontosnak tartja a metaforának ezt a szerepét, amikor olyan példákat említ, mint ‘Fingerhut’ (gyûszû; szó szerint: ‘ujjkalap’, ‘Handschuh’ (kesztyû; szó szerint: ‘kézcipõ’), ‘Tischbein’ (asztalláb). (Bühler, 504 [23. par. 1.]) Bloomfield a jelentésváltozások kapcsán részletesen foglalkozik a köznyelvi metaforákkal, de nem tér ki arra, mi hívta létre õket. A költõi metafora természetét és lehetõségeit illetõen pedig maga is megelégszik egy tetszetõs metaforával. (8) (Bloomfield, 443) Giraud számára a metafora mindenekelõtt költõi eszköz, viszont még ebben az összefüggésben is kitér olyan vonatkozásra, amely kapcsolatba hozható a nyelvi hiány pótlásával. “A dolgok két osztályának az összehasonlítása lehetõvé teszi a szerzõ számára víziójának a megragadását” -- írja. (9) (Guiraud, 59) Kroeber-Riel a metafora kiváltó tényezõi közül elsõként említi a kifejezési kényszerbõl létrejövõ metaforát (“Metapher aus Ausdrucksnot”). (Kroeber-Riel)

2.3 A metafora nyelvi hiányt kiküszöbölõ alkalmazásának alapvetõ formáját kognitív metaforának nevezzük. (A metaforának a kognitív funkcióját emelte ki többek között Vico, Herder, Humboldt és Nietzsche is.) E tekintetben a metafora valójában a megismerés kezdeti fázisának talán a legfontosabb eszköze. “A fogalmak nincsenek eleve adva. Meg kell fogni, fel kell fogni mindazt, ami a fogalmat megelõzi. A dinamika a kreatív metafora lényege. A mozgást hiány indítja el. [...] Ezek [a metaforák] tudatelõttes elemzést, tudatelõttes ismereteket tételeznek fel.” (Kiemelés tõlem -- B. V.) (Fónagy 1998:146)

A tudományos megismerés tényleg nem tud meglenni metaforák nélkül. Németh László így ír errõl: “Azt képzeljük, hogy a metafora a költészet virága, pedig a költészet elõbb elvan metaforák nélkül, mint a tudomány. Egy Homérosz, ha kiszedem a metaforáit, veszt, de még Homérosz marad. A modern vegytan (atomkarok, benzolgyûrû) és lélektan (képzettársítás, gátlás, a tudat tartalma) azonban metaforák nélkül összeomlik.” (Idézi Szikszainé, 118) Büky Béla viszont a Huszita Biblia pszichikumra vonatkozó szókincsét vizsgálva érdekes jelenséggel találkozott: “... megfigyelhetõ, hogy a szervmegnevezéshez kapcsolódó átvitt jelenségek nyelvi továbbélése -- a fejlõdés bizonyos fokán túl -- megnehezedik, és az így keletkezett átvitt jelentések, az emberi fejlõdés bizonyos szintjének elérésével egyidejûleg, tömegesen pusztulni kezdenek. -- E pusztulás magyarázatát részben az adhatja, hogy az emberi gondolkodás átalakult [...] s [...] túlságosan szimbolikusnak, a tudományosság igényével szemben túlzottan költõinek [...] érezte azokat a lelkiállapot-megnevezéseket, amelyek anatómiai szervmegjelölések is voltak egyúttal.” (Büky B., 141)

A kognitív metafora a tudományos nyelvben többnyire nem csupán inopiát küszöböl ki, hanem mintegy magyarázza is az éppen csak körvonalaiban megragadott fogalmat. A benzolgyûrû vagy az atomkar -- “a metaforikus szó új jelentése egyben stílustény is” (Szabó Z., 65) -- analóg vizuális elemével hozzásegít a fogalom bizonyos jellemzõinek a megértéséhez. (A metafora természetesen félre is vezethet: ez történik a sárgaréz esetében, amely nem a réznek egy fajtája, hanem réz és cink ötvözete; sokan nem tudják, hogy a bölömbika egy aprócska madár.) A tudós számára -- aki ismeri ezeknek a metaforikus elnevezéssel illetett kémiai fogalmaknak a pontos definícióját is -- a szóképes elnevezés teljesen “átlátszóvá”, észrevétlenné válik: a “definíció megöli a metaforát” (Fónagy 1963:48).

Fónagy Iván külön kis könyvet írt a fonetikában használt tudományos metaforákról (Fónagy 1963). Ebben mintegy “önboncolást” végez, s ennek során igen szemléletes és gazdag példaanyaggal dokumentált keletkezésleírását adja a kognitív metaforának. A tudományos metafora esetében -- írja -- a megjelölendõ tárgy (a tapasztalattal való elsõ szembesülés idején például a zöngésség mint megkülönböztetõ tényezõ) ismeretlen. Efelé a láthatatlan pont felé veti ki a grammatikus a szavak hálóját. Az indiai fakírra emlékezteti ez az eljárás, aki feldobja a magasba a kötelet, a kötél megakad a semmiben, és a fakír felkúszik rajta. (Fónagy 1963:141)

2.4 Fónagy a fonetikai metaforákat a költõi metaforák “közeli rokonainak” tekinti, de talál közöttük jelentõs különbséget is. Úgy gondolja, hogy a költõ -- ellentétben a fogalomalkotáshoz vezetõ út kezdeti szakaszán a metaforák mankóját igénybe vevõ tudóssal -- valójában ismeri a kifejezendõ gondolattartalmat fedõ szót, nem is felejtette el, csak színleli, hogy nem találta meg. (10) Ezt annak érdekében teszi, hogy ily módon a “színlelten” elfelejtett, létezõ valódi szó helyett az adott jelentéstartalomra egy igazi metaforát alkothasson. (11)

Nem vitatható, hogy ilyen eset is van. Valószínûleg ebbe a kategóriába sorolható például John Donne alábbi metaforája:

Nyilvánvalóan azért van így, mert a költõ bizony többnyire nem csupán színleli, hogy nincs birtokában az általa kifejezni kívánt jelentéstartalmat közvetíteni képes szónak, hanem tényleg nem ismer ilyen szót, általában azért, mert nem is létezik ilyen szó. Õ ugyanis a valóságélményének olyan árnyalatairól vagy érzéseinek olyan részleteirõl kíván a versében kommunikálni, amilyenekrõl az átlagos nyelvhasználó soha, s ezért a szóban forgó “jeltárgyakhoz” nem is rendelõdött hozzá konvencionális nyelvi jel. Ráadásul a költõ az átlagembernél sokkal szenzibilisebb, valóságélménye és lelki mûködése gazdagabb, sokszínûbb, s erre a nagy terjedelmû, szétáradó, nyelvileg artikulálatlan tudattartalomra próbálja meg “kivetni a szavak hálóját”. Tehát a költõ nem színlel, hanem valóságos inopiával szembesül, ugyanúgy, mint a fonetika tudósa, amikor egy korábban még nyelvi formába nem foglalt tapasztalatot kíván nyelvileg megragadni. Mindketten a metaforához kénytelenek folyamodni.

A különbség a költõi és a tudományos metafora között nem a genezisben, hanem a további fejleményekben van. A tudományban az adott jelenség egyre sokrétûbb feltárása révén a kezdetben metaforával megragadott tapasztalat fogalommá pontosul, s a tudományos metaforát idõvel egy terminus váltja fel (miként a Huszita Biblia magyar fordítása kapcsán fentebb már szó esett errõl a jelenségrõl), vagy esetleg marad ugyan a metaforikus elnevezés, de ez egyre áttetszõbbé, sõt átlátszóvá válik: exmetafora lesz belõle.

A jó költészetnek azonban éppen a tapasztalat és a tudattartalom eredetisége és egyedisége az egyik fõ kritériuma. Ha úgy tetszik, az ilyen tudattartalomnak nincs a zöngésség jelentõségéhez mérhetõ súlya a közösség számára, s ezért azután senki sem tér vissza a “témához”, hogy újra meg újra megkísérelje “feltérképezni”, miként ez a zöngésség jelensége esetében történt. Például azt a komplex érzetet, amelyet József Attila a patkánypuha metaforikus jelzõvel ragadott meg (12), senki sem próbálta tudományos pontossággal feltárni: nem is tehette volna, mivel ezt a komplex érzetet csak József Attila ismerhette igazán -- vagy minden részletében talán õ maga sem. Az sem mellékes, hogy az európai kulturális konvenciók igazából tiltják az ilyen komplex érzet ismételt megírását, nem is beszélve az érzet megragadására fellelt/alkotott szó újbóli használatáról. Így a patkánypuha szó megmaradt egyszerinek, hapax legomenonnak, s ezért evokatív ereje a megírása óta eltelt bõ hatvan esztendõ alatt mit sem csökkent.

Itt szeretnénk hivatkozni Solomon Marcusnak “Az emberi nyelv két pólusa” címû tanulmányára, amelyben a tudományos és a költõi nyelvet összevetve arra a következtetésre jut, hogy a költõi nyelvben igazából nem beszélhetünk szinonímiáról. (Marcus, 194) Nézete szerint a költõi nyelv “merevebb” a tudományos nyelvnél, mivel minden jelentõs költõi alkotás azt a benyomást kelti, hogy benne semmit sem lehet megváltoztatni, helyérõl elmozdítani, valamit elhagyni vagy valamit hozzátenni. (Marcus, 195) Állításának alátámasztására azt a tapasztalati tényt is felhozza, hogy egy tudományos cikket megbízható minõségben le lehet fordítani bármely nyelvre, egy verset azonban nem, mivel egy költõi kifejezés nem adható vissza két különbözõ szóval. (Marcus, 203) Ez a tartalom és a tartalmat megragadó nyelvi forma között fennálló széttéphetetlennek tûnõ megfelelés -- amelyet gondolkodásunk hajlamos inkább a kognitív metaforákat alkalmazó tudományos nyelvnek tulajdonítani -- viszont indirekt módon arra utal, hogy a költõi metafora nem csupán ugyanolyan kognitív, mint a tudományos metafora, hanem bizonyos értelemben még “kognitívabb” is nála. Ez mindenesetre a tudományos és a költõi metafora azonos genezise mellett szóló érv. (Lásd ehhez még a 9. lábjegyzetet: Giraud a “szerzõ víziójával” összefüggésben ugyanazt a définir igét alkalmazza, amely a fogalmak meghatározása kapcsán is használatos.)

3. Összefoglalás

3.1 A metafora az inopia, a nyelvi hiány kiküszöbölésének a legfontosabb eszköze. A metafora révén a nyelvi kifejezés eszköztárának a gazdagodása a szóalakok egy határon túl mindenképpen káros túlszaporodása nélkül mehet végbe. Az eszköztár metaforikus gazdagodása a korábban nyelvileg artikulálatlan gondolattartalmak közölhetõvé tételén túl e gondolattartalmak egymás közötti viszonylatairól is felbecsülhetetlen értékû információkat tartalmaz.

3.2 A költõi metafora véleményünk szerint ugyanúgy a szóhiány, az inopia meghaladására való törekvés eredménye, miként a köznyelvi vagy a tudományos metafora. Az utóbbiaktól való minõségi különbsége -- frissessége, érzékletessége, helyenként rébuszként ható összetettsége, bonyolultsága -- igazából két körülménybõl eredeztethetõ: egyfelõl abból, hogy az átlagembernél érzékenyebb költõ belsõ világa gazdagabb, tapasztalati tartománya többrétegû, mint az átlagemberé; másfelõl abból, hogy nyelvhasználati kompetenciája -- mind a tudatosság, mind az intuíció síkján -- ugyancsak az átlagos nyelvhasználó fölé emeli. E két körülménytõl, valamint a személyiségének lényegi elemét alkotó eredendõ exhibicionizmusától vezérelve -- “szeretném magam megmutatni, / hogy látva lássanak, / hogy látva lássanak” (13) -- birokra kel a nyelvvel: igyekszik “formát keresni minden gondolatnak”, megkísérli a nem létezõ “parfümét érezni a szavaknak” (14), megpróbálja a “lehetetlent lebírni” és “gyönyörûket írni”,(15) elutasítva a wittgensteini szentenciákat, miszerint “nyelvünk határai világunk határait is jelentik”, továbbá fõképpen azt, hogy “amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell”.

3.3 A fentiekben felvázolt gondolatmenet minden nyilvánvaló egyoldalúsága mellett is ahhoz a szemlélethez kapcsolódik, amely túl kíván lépni azon a -- lényegét tekintve romantikus -- felfogáson, amely a költõi nyelvben az emberi nyelvhasználat valamilyen kivételszerû, elkülönülten kezelendõ formáját látja.

4. Záró gondolatok. Miután arra a következtetésre jutottunk, hogy a nyelvhasználó embert a metaforizálásra a nyelv eredendõ inopiája készteti, felvetõdik a kérdés: vajon emberi létünk ennek a körülménynek hasznát látja-e inkább vagy kárát?

A vélemények megoszlanak. Hosszú idõn át többnyire csak a kárát vették észre: a tökéletes nyelv keresésére irányuló makacs emberi törekvés Umberto Eco által felvázolt története legalábbis errõl tanúskodik. Görcsös igazságvágyában a metafora esküdt ellensége volt Nietzsche is. Azt tartotta, hogy az ember kétszeresen is megcsalatik. Elõször az érzékszervei által, ezt követõen pedig a nyelv által, mindenekelõtt a dolgok lényegét elhomályosító metaforák által. Az emberben a “metafora-alkotás iránti ösztönt” véli felfedezni: úgy látja, hogy a metafora, a retorizáltság olyan alapvetõ ontológiai pozicíó, amelynek meghaladására az embernek nincs lehetõsége, faji lényegéhez tartozik. Keserû lemondással írja: “Mert mi is az igazság? Metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendezõdõ serege...” (Idézi Bókay A.)

Manapság a “metaforakényszernek” inkább az elõnyeit látjuk: fõleg azért, mert a metafora folyamatosan “karban tartja” és fejleszti az ember analogikus gondolkodását. “A metafora híd az ember és a természet között” -- hódol szép metaforával a metaforának Northrop Frye. S hozzátehetjük, ez a híd már jó ideje kétirányúvá vált. Alapesetében a metafora az elvontat az érzékletessel magyarázza: ilyen a “lelki csapás” vagy éppen a “kétségbeesés bunkósbotja”. A kétsíkú gondolkodásban megizmosodott elme efféle -- a konkrétat elvonttal magyarázó -- metaforák megalkotására és befogadására is képessé vált: “magára húzta a paplant, mint egy jó felejtést”. (Szabó Dezsõ; idézi Zolnai, 142) Egyetérthetünk Northrop Frye szavaival, aki “A metafora táguló világa” címû tanulmányában ezt írja: “Az irodalom egyik társadalmi funkciója az, hogy ébren tartsa a gondolkodásnak és a szavak használatának a metaforikus módját.”

(1) “La communication seul façonne la langue”

(2) A forrás számítási hibát tartalmaz: ezt itt korrigáltuk

(3) Walter J. Ong 1971-ben alkotja meg a “primary orality” (elsõdleges szóbeliség) és a “secondary orality” (másodlagos szóbeliség) fogalmát, az elõbbin az írásbeliség elõtti, az utóbbin pedig a rádió, televízió stb. megjelenését követõen kibontakozó új szóbeliséget értve. E fogalmak részletes kidolgozását a “Literacy and Orality. The Technologizing of the Word” címû 1982-ben megjelent könyvében végzi el.

(4) Gondolatmenetünk a szenzualizmus jegyében fogant, s -- Polányi Mihály idézett mûvéhez hasonlóan -- lényegében Locke elméletét követi. Vállalnunk kell azonban az ebbõl fakadó egyoldalúságot, mivel az inopia és a metafora összefüggéseire így világosabban tudunk rámutatni.

(5) “... amikor egy formális szabályrendszert a tapasztalatra alkalmazunk, mindig fennáll egy bizonyos meghatározatlanság, amelyet a megfigyelõnek kell feloldania, közelebbrõl meg nem határozható kritériumok alapján. [...] a nyelv alkalmazása a dolgokra szintén nem formalizált, vagyis nem artikulált folyamat. Következésképp a megnevezés mesterség...” (Polányi, 144--5) (Kiemelés tõlem, B. V.)

(6) Vö. Kemény 1998:289

(7) “La metáfora es uno de de los medios más importantes para la creación de denominaciones de complejos de representaciones, para los que todavía no existen designaciones adecuadas. Pero su aplicación no se limita a los casos en que se da tal necesidad externa. También donde se dispone de una denominación ya existente, un impulso interiror incita a preferir una expresión metafórica.”

(8) “The picturesque saying that »language is a book of faded metaphors« is the reverse of the truth, for poetry is rather a blazoned book of language.”

(9) “La comparaison des deux classements permettra de définir la vision de l’auteur...”

(10) Bár kimondatlanul, ezt a véleményt osztja Szerdahelyi István is, amikor a metaforát “helyettesítéses szerkezetként” tárgyalja: “... egy szó vagy egy szószerkezet helyére -- a jelentésbeli azonosítás gesztusával -- egy másik szót vagy szószerkezetet állítunk”. Az inopiát orvosló metaforákról hangsúlyozottan a köznyelvi metaforák kapcsán ejt szót. (Szerdahelyi, 277--9)

(11) Fónagy a József Attila “Thomas Mann üdvözlése” címû versében foglalt jelentéseket kölcsönözve állítja szembe egymással a valódi és igazi szót.

(12) “Lebukott” címû költeményben.

(13) Ady Endre: Szeretném ha szeretnének

(14) Juhász Gyula: Formát keresni...

(15) Ady Endre: Levél-féle Móricz Zsigmondhoz