Egyszer egy újságíró Sütő Andrást az anyanyelvről kérdezte. A válasz ekképpen hangzott: “Az anyanyelv? Csak ismétlem magam, azt mondván: az anyanyelvünk a hazánk is, Illyés Gyulával szólva: Haza a magasban. Hozzá való ragaszkodásunk nem öncélú, nem holmi nacionalizmus, hanem adott közösségi — és nyilván egyéni — létünk tudomásulvétele. Hogy magyar vagyok: lehet választás dolga is, amit ugyancsak tiszteletben kell tartania mindenkinek. De nemcsak a választás joga, hanem az elrendeltség állapotából adódó kötelesség is, mélyen és természetesen emberi. Így tehát ha beleszületünk egy nyelvbe, ez az eleve elrendeltségnek egyik változata, része, sajátossága. Ezt ugyanolyan tisztelet illeti meg, mint minden egyebet, ami az ember jogait alkotja. Ennek egyike: a másság elismerése.” (Édes Anyanyelvünk 1994/1).

A másság (nem tudunk e fogalomra jobb kifejezést használni az angol otherness tükörfordításánál) elismerése korunk nagy témája, s talán azért, mert olyan sokszor megsértik ezt az elemi emberi jogot, tanú rá jelen történelmünk sok viharos eseménye. Sokat emlegetett kifejezés mind a napi sajtóban, mind konferenciák témájaként. 1993 februárjában a németországi Odera-Frankfurtban, egy a lengyel határhoz közel lévő városban konferenciát rendeztek arról, hogyan tükröződik a különféle népek egymáshoz való viszonyulása az ifjúsági irodalomban, hogyan ábrázolják egymást. Azt a felkérést kaptam, hogy beszéljek a németek ábrázolásáról a magyar ifjúsági irodalomban, hogyan láttuk és látjuk őket, milyen képet kapnak rólunk gyermekeink. Ezt az előadást szeretném a továbbiakban röviden ismertetni.

Német és osztrák szomszédainkkal jelenleg kimondottan jó mind a magyar kormány, mind a köznapi emberek viszonya. Különösképpen 1989 eseményei kapcsoltak bennünket össze: elsődlegesen a kelet-német menekültek kiengedése, mely az akkori szovjet hatalommal való igen komoly szembeszállást jelentett. A magyar kormányzat azóta is keresi a kapcsolatokat a német kormányzattal, s a németek sem zárkóznak el az együttműködés elől.

A német-magyar jó kapcsolatok régebbi időkre, a 19. sz. második felére mennek vissza. Az előtte lévő időszakról azonban igen vegyes benyomások maradtak bennünk, s a 20. sz.-i események sem voltak felhőtlenek. A továbbiakban egyaránt szó lesz mind a németekről, mind az osztrákokról.

Az együttélés mindig bonyolult dolog, s szomszédaink iránti vegyes érzelmeink jól tükröződnek irodalmunkban, így ifjúsági irodalmunkban is. A fiataloknak szánt művekben a német-osztrák alakok egész sora vonul fel, a gyűlöletes ellenségtől az asszimilálódott patriótáig, attól függően, hogy az adott irodalmi mű keletkezési korában hogyan vélekedtek a műben ábrázolt történelmi korról. Az ábrázolás nem mentes a mindennapi és a történelmi sztereotípiáktól; a német-osztrák alakok között megtalálhatjuk a kegyetlen ellenfelet, a bajkeverő intrikust, a nevetséges, sőt komikus ellenfelet, a jó barátot, a nagylelkű védelmezőt, s kivételes pillanatokban az egyenrangú partnert.

A következőkben 1. néhány általános megjegyzésről, 2. régi történelmünkkel kapcsolatos alakokról, 3. a 20. századi művek szereplőiről lesz szó, s végül 4. néhány, az iskolai nevelést érintő következtetést szeretnék levonni.

1. Általános megjegyzések. Vizsgálódásunk során a 10–16 éves korosztály számára írt történelmi regényeket kell figyelembe vennünk. Hagyományainknak megfelelően, nem zárhatjuk ki a felnőtt olvasók számára írt, de a gyerekek által is — olykor iskolai kötelező olvasmányként — olvasott műveket. Azt mondhatjuk, hogy azokat a műveket kell megvizsgálnunk, melyeket a 10–16 évesek olvasnak. Attól tartok azonban, hogy régebbi tapasztalataimra támaszkodom, s nem a jelen helyzetre; sokat változott ugyanis az évek folyamán az adott korosztály érdeklődése és olvasási buzgalma.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy — Herodotosz óta — a különféle népek ábrázolásai tele vannak sztereotípiákkal, s ezek nemzetről nemzetre és nemzedékről nemzedékre vándorolnak. Gyakran túlságosan leegyszerűsítik a jellemvonásokat, felnagyítják a negatív tulajdonságokat, éppúgy, mint a folklórban a falucsúfolók. A sztereotípiákra különösképpen a folklór és az alacsonyrendű irodalom hajlamos, de — s ezt látnunk kell — az ifjúsági irodalom is. Az az izgalmas kérdés, hogy mely művekben találunk árnyalt jellemábrázolást, s nyilvánvalóan az ilyen műveket engedhetjük be elsősorban az iskolába, vagyis a jó irodalmat. Különösképpen az a tény érdekes, hogy a sztereotípiák a 20. századi irodalomban megsokasodtak. Ennek a jelenségnek bonyolult okai lehetnek, de a fő okot minden bizonnyal a 20. században érvényre jutó erőszakos politikai irányzatok jelentik: a propagandát kiszolgáló ifjúsági irodalmuk kifejezetten gyűlöletet szított, s gyűlöletre nevelte a fiatalokat. Egészen másképpen vetődik fel a másság az olyan soknemzetiségű országok ifjúsági irodalmában, mint az Amerikai Egyesült Államok. Itt kifejezetten etnikai olvasmányokat publikáló kiadók működnek, melyek a különféle etnikumok megismertetését tűzték ki célul, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a megismerés közelebb viszi az embereket az elfogadáshoz, az előítéletek felszámolásához.

Érdekes módon az etnikai kérdéseket feszegető irodalmi hullám minket még nem ért el, nincs annyira a figyelem középpontjában, mint külföldön. Előbb-utóbb nálunk is fel fognak vetődni ezek a kérdések, mindenesetre érdekes a gyermekek olvasmányait e szempontból elemezni.

2. A régebbi történelmünkről szóló könyvek. Ez a korszak egy ezredévet ölel fel, a 9.-től a 19. századig, s elmondhatjuk, hogy magunkévá tettük, az iskolában megtanultuk Arany Jánosnak azon véleményét, hogy a németekkel való házasság nem visz semmi jóra. Megtanultuk ezt a hun-magyar mondakör tragikus eseményeiből, a szász Detre intrikáiból. Mondáinkban a német úgy jelenik meg, mint az ősi ellenség.

A magyar kisiskolások első olvasmányaiban a németek úgy jelennek meg, mint ellenséges lovagok, akiket a hősies magyarok mindig legyőznek. Lehel vezér tragikus “győzelme”, Búvár Kund hőstette Henrik hajói ellen, a menekülő németek eldobált vértjei, Andorás vitéz párviadala — mind lelkesítő olvasmányok. A népmesékhez hasonlítanak, s talán az ellenség nemzeti hovatartozása nem is olyan fontos bennük; a gyerekek nem is fogják fel, hogy egy mai jó szomszéd az ellenség a történetekben, és ha igen, akkor sem sértenek ezek a művek semmiféle másságot. Minden nép irodalma tele van efféle ellenségábrázolással, s különösen a romantika évszázadában születtek a múltat felidéző, lelkesítő olvasmányok, s szükség is van rájuk a nemzeti érzés kialakítása szempontjából. Ezek a harcok tulajdonképpen olyanok, mint a lovagi párviadalok.

Érdekesebb és bonyolultabb a “két pogány közt egy hazában” korszak, valamint a kuruc-labanc harcok világa. A magyar ifjúsági irodalom java ezzel a két időszakkal foglalkozik. A két pogány: a török és a Habsburg. “A sasnak körme között” című Passuth-mű az általános képet fejezi ki (1956), a Habsburg-uralmat, de kijutott nekünk a különféle német, vallon és egyéb zsoldosokból is.

Meglehetősen érdekes és ambivalens kép bontakozik ki az Egri csillagokból, bizonyítván azt, hogy Gárdonyi sokkal nagyobb és komplexebb szerző volt, mint ahogyan azt irodalomtörténet-írásunk beállítja. A regényben megfogalmazódik — mégpedig az epilógusban Dobó szavaiban — a magyarok megbántottságának és magára hagyottságának az érzése: miénk volt a harc, az osztrákoké az ünneplés. Bécs ünnepli az egriek győzelmét, a két kapitány pedig lemond, mondván, hogy ők megtették a kötelességüket, bárcsak mások is így cselekedtek volna.

A magyarok vélekedése az osztrákokról a regény egyéb helyein is megfogalmazódik: odavetett melléknevekben, szitkokban. Nem véletlen, hogy az öreg Cecey hóhérnak nevezi a vele ellenkező papot, aki a labanc melléknévvel vág vissza, majd a sintér és az áruló szavak következnek (14. old.); mintegy minősítve egymás társaságát.

Ugyanakkor a regény egyik legderűsebb epizódja az, amelyben a göndör hajú, szőke német tüzér lőni tanítja Dobó parasztjait, s kiejtése miatt nem tud különbséget tenni két igen fontos szó — a bor és a por között. Talán ez az epizód tartalmazza az örök igazságot: az egyszerű emberek soha nem ellenségei egymásnak, a sztereotípiák és gyalázkodások valahol a hatalom ködbe vesző szféráiban mozognak.

A “két pogány közötti” szituáció ábrázolásának legismertebb műve A koppányi aga testamentuma, melyet Fekete István 1937-ben írt. A cselekmény ideje a 16. sz. második fele, amikor hol török katonák, hol idegen zsoldosok tartózkodnak a magyar végvárakban. A falu népét, a magyarokat különösképpen Rudolf de Kales, a Habsburg-zsoldban álló vallon ezredes fosztogatja. Érdekes, hogy a szerző nem a törököket, hanem az idegen zsoldosokat ábrázolja nagy ellenszenvvel. A magyar végvári vitézek pedig azon keseregnek, hogy a császár nem bízik bennük, csak kihasználja őket, ha bajban van. Akkor aztán a magyarok feláldozhatják magukat, meghalhatnak, de a várakba idegen zsoldosokat ültetnek. Nehéz megállapítani, hogy a szerző vajon az általános érzést, a magyar művekben gyakori sztereotípiákat fogalmazta csak meg, vagy pedig egy sajátos üzenetet is megfogalmazott a történelmi miliőbe ültetve: ne felejtsük el, hogy 1937-ben írta a könyvet (kétségtelenül hasonló problematika fogalmazódik meg Szabó Magda könyvében, az Abigélban).

A török birodalom bukása után három évszázadra a Habsburgok uralma alá kerültünk. Ifjúsági irodalmunk előszeretettel ábrázolja a nemzeti ellenállást, csak néhányat említünk meg: Tüskés Tibor: Így élt Zrínyi Miklós (1973), Kolozsvári Grandpierre Emil: Fekete hóesés (1970), Dénes Zsófia: Zrínyi Ilona (1960) stb. A kuruc-labanc világ is sok jó könyv ihletője, s szerencsecsillagunktól függően a labancok igen változatos módon jelennek meg bennük. A győzelmes szép napokban igen gyengének láttuk az ellent, az írói fantázia olykor operett-figurákat teremtett belőlük, olyant, mint Eckbert Ebenstein Örsi Ferenc könyvében, A Tenkes kapitányában (1967). Ez a könyv igazi csemege a tizenéves fiúk számára. A kuruc-labanc korszak bővelkedett kalandokban, s ily módon vérbeli kalandregények ihletője volt. E kalandirodalom igazi reprezentatív műve Mikszáth Kálmán Két koldusdiákja (1884).

A sorból nem hagyhatjuk ki a Háry Jánost — sem Garay költeményét, Az obsitost (1843), sem Kodály operáját (1926) —, mivel népmesei jellege ellenére iróniájával ez a mű áll a legközelebb — eléggé abszurd módon — az igazsághoz. Háry mesél, hazudik, s hallgatósága tudja, hogy hazudik: mégis szívesen hallgatja. Mert a hazugságok arról szólnak, hogy a császár is csak egy mindennapi családapa számos gyerekkel, s Háry különb lehet, mint az osztrák generális; legalább a képzeletünkben győzünk, ez a legtöbb, amit tehetünk. Ez a félelmetes igazság, riasztó és kiábrándító, ha belegondolunk. A gyerek valószínűleg a felszínt fogja fel, s mulat rajta, a felnőtt pedig elgondolkodik. A Háry nagy leszámolás minden népmesei ideálunkkal: eléggé jó időben született, mégsem hatott.

Térjünk át az 1848/49-es eseményekre, melyek sok embert átalakítottak, valóban vízválasztót jelentettek. Sok nemzetiségi ekkor lett magyarrá, és sok ekkor fordult a magyarok ellen. Herczeg Ferenc ifjúsági regénye, A hét sváb (1916) a magyarrá válás példája. Gondoltunk-e valaha arra, hogy mennyire árnyalt az osztrákok ábrázolása Jókai nagy regényében, A kőszívű ember fiaiban? Ördögien gonosz figurák vannak közöttük, mint Alfonsine vagy Haynau; van közöttük becsületes katona Palwitz Ottó személyében; s nem felejtjük el az átállt bécsi diáklégiót a tréfás kedvű költő, Fritz Mausmann vezetésével. A magyarok között is megtalálható ez a megosztottság: egyfelől közöttük olyan is van, mint a hazáját gyűlölő Rideghváry Bence,. másfelől olyanok is sorjáznak, mint az önfeláldozó, a hazájukat mindenek felett szerető Baradlayak. Mintha Jókai ezt üzenné: egyrészt adva van a politika, másrészt az emberek, akik között mindenféle jellemű van. Gyűlölni vagy szeretni lehet őket egyéni tulajdonságukért, nem pedig nemzeti hovatartozásukért.

Ha a toleranciát és a megbékélést kellene tanítanunk, ha meg kellene mutatnunk az iskolásoknak a helyes magatartást a nehéz történelmi időkben, minden bizonnyal Jókai Új földesúr c. művét kellene választanunk. Az egymást gyűlölő szomszédok — a magyar rebellis és az osztrák újgazdag — az érzelmek egész skáláját végigjárva megtanulják egymást tisztelni, esetleg szeretni, vagy legalábbis elfogadni. Közben egyikük feladja makacsságát, másikuk pedig agresszivitását és arroganciáját. Soha nem írtak olyan művet irodalmunkban, mely korszerűbb lenne napjainkban, s a korszerűséget nemcsak hazai viszonyainkra, hanem a világtörténelem eseményeire is érthetjük. Érdekes tény, hogy 1945 előtt Az új földesúr volt iskoláinkban a kötelező olvasmány. Elődeink bölcsen választottak, hiszen a megbékélést kívánták hirdetni, a toleranciát, a másság megismerését és elfogadását. Ezt a magatartást nem értette meg az 1945 utáni időszak, mely állandóan harcot, osztályharcot hirdetett, és a gyűlölet gerjesztésére volt beállítódva. Ha már az emberek megbékéltek egymással, nem szabad az indulatokat gerjeszteni; s a mindennapi emberek bölcsebbek e tekintetben, mint a politikusok. Talán ez Jókai üzenete. Érdemes művét mai szemmel újraolvasni. Jókai és a nagy írók sohasem alkottak sztereotípiákat, sosem szítottak gyűlöletet.

3. A 20. századi művek. A második világháború utáni időszakban a sztereotípiák újraéledtek, különösen a szocreál tömegtermelésében. Ki ne emlékezne a paranoiás ordítozó náci katona és a mosolygó, kenyeret osztogató orosz katona alakjára. Tipikus példája ennek az egyszerűsítő, sablonos ábrázolásnak Hárs László Majd a gyerekek c. könyve 1946-ból (átdolgozva 1955-ben jelent meg). A történet szerint egy angyalföldi munkásházban lakó gyerekek hallanak a föld alatti kommunista mozgalom pártsejtjeiről, s maguk is hasonló sejtet alakítanak. Tevékenységük során állandóan bosszantanak egy hihetetlen operettfigurává silányított nyilaskeresztes katonát. A németek pedig annyira nevetségesek, hogy tankokkal üldöznek egy ártatlan kutyát, sört vedelnek a sváb kocsmáros söntésében, aki természetesen suttyomban nyugatra szökik. Még ha ismerte is a szerző a Timur és csapatát, akkor is azt mondhatjuk: hogy az átvett receptet tönkresilányította. Érdekes és szerencsés módon nem sok hasonló mű született a magyar gyermekirodalomban.

A jobb és a jó művekben, melyek a kisemberek hősiességéről szólnak, a nácik a háttérben vannak, “nincs arcuk”, s így valójában hitelesebb a megszállás ábrázolása. Ilyen Gyurkovics Tibor könyve, a Rikiki (1971), mely egy kisgyerek gondolatain keresztül ábrázolja a háborút; de talán a legjobb példa Szabó Magda Abigél c. regénye (1970). Ebben is szó van megszállásról, ellenállásról, tervezett emberrablásról és zsarolásról — melyek nagyon is megtörténtek a valóságban is —, de hihető módon, hitelesen, igazi irodalmi színvonalon. A szerző azt sem tagadja le, hogy a magyarok mindkét oldalon részt vesznek az eseményekben, mint ellenállók és mint a nácik kiszolgálói. Gazemberek mindenütt és minden korban vannak, számunkra az a tartás a fontos, melyet a debreceni iskola szelleme sugároz, s az a fegyelem, mely emberi életeket mentett meg. Megemlíthetjük még Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét c. 1963-ban írt művét, mely a középiskolákban volt egy időben olvasmány, s mely filozofikus jellege miatt nem illik a felsorolt művek sorába, de feltétlenül meg kell vele ismertetni a felnövekvő nemzedéket.

A magyar irodalomba tartoznak azok a művek is, melyeket külföldön élő magyar származású szerzők írtak idegen nyelven, s melyek Magyarországról szólnak. A külföld ezeket a műveket sokszor jobban ismeri, mint a hazai magyar irodalmat. Világhírű könyv lett Christine Arnothy “I Am Fifteen — and I Do Not Want To Die (Tizenöt éves vagyok — és nem akarok meghalni) c. könyve, melynek angol fordítása 1956-ból való, az eredeti mű korábban franciául íródott. Arnothy könyve önéletrajzi mű, Budapest ostromáról, az ostrom túléléséről, a háború utáni néhány évről és a család nyugatra meneküléséről szól; a szocreál sztereotípiától eltérő képet fest a bevonuló orosz katonákról. Az Amerikai Egyesült Államokban nagyon ismert, irodalmi díjakat elnyert szerző a magyar származású Aranka Siegal két könyvével. Az egyik, az “Upon the Head of the Goat” című (a magyar fordítás Bűnbak lehetne) a magyarországi holocaustról, mégpedig egy beregszászi zsidó család életéről és elhurcolásáról szól, a másik, a Grace in the Wilderness című (a magyar fordítás talán Megbékélés lehetne) nagyon szomorú, szép alkotás a túlélésről, arról, hogy felejteni kell, és meg kell tanulni elfogadni az embereket. Ezek is önéletrajzi írások, érdekes korrajzzal a háború előtti Kárpátaljáról, és arról, hogy az eseményeket a népes családból csak két nővér élte túl. Siegal könyvei nemcsak a megbékélést hirdető mondanivalójukkal fontosak számunkra, hanem azért is, mert efféle témájú írások itthon — megmagyarázhatatlan módon — nem születtek.

Kate Seredy, azaz Serédy Kató ifjúsági regényei szempontunkból nagyon fontosak. Angolul írta őket a szerző, s ezek azok a művek, amelyekből az amerikai gyerekek ismereteket szereznek Magyarországról. Állandóan a piacon tartják, újra és újra kiadják őket, mivel a legnagyobb ifjúsági irodalmi elismerést, a Newbery-díjat elnyert szerzőket mindig kiadják. Ilyen műve a szerzőnek a hun-magyar mondakörről szóló “The White Stag” 1937-ből. Hazai gyermekkori emlékeiről szól a “The Good Master” és folytatása, a “The Singing Tree” (1935, 1939). Témánk szempontjából ez utóbbi igen fontos, mivel a háború ellen szól, és a különféle népek megbékélését hirdeti, azt mondván, hogy az emberek mindenütt egyformák.

4. Összegező gondolatok. A hazaszeretetre és a más népek megbecsülésére való nevelés összefügg, ezt a gondolatot már nagyon sokan és sokféle módon hangsúlyozták. Azért kell ismét ráirányítani az iskola figyelmét, mert korunkban sok helyütt megbomlott a kívánatos egyensúly. Nem véletlen, hogy az etnikai problémákra és az etnikai irodalomra terelődött a figyelem az Amerikai Egyesült Államokban, Németországban és minden bizonnyal másutt is. Nagyon sokat tehet e tekintetben az iskola. Azt kell világosan látnunk, hogy a patriotizmus élesztése, a hazaszeretetre való nevelés elsődleges feladata egyáltalán nem mond ellent a másság elfogadása eszméjének.

Ellentmond azonban a nevelés- és oktatásügy fő áramlatának, a következőképpen. Óhatatlanul beáramlik hazánkba a sok-sok nyugati nevelésügyi elképzelés. Sokan jártunk mostanában külföldön, iskolákban, tapasztalatokat szerezve. Mindenütt láthattuk, hogy az ottani gyerekek sokkal kevesebb tényanyagot tanulnak, mint a magyarok; s a hozzánk látogató külföldi oktatásügyi szakemberek is azonnal észreveszik ezt a különbséget. Továbbá nagyon erősen hangsúlyozzuk a személyiségfejlesztést, az önkifejezés fontosságát, elég csak belepillantanunk a NAT szövegezésébe. A másság tanítása ezzel a tendenciával tökéletesen ellentétes: tudniillik tényeket, apró részleteket igényel. Az első lépés a tények ismerete, adatok tudása, a megismerés, s ennek alapján történhet az elfogadás. Megint csak a fő probléma — melyet annyi más részterületen hangsúlyoznunk kell — a kiegyensúlyozottság megteremtése.

A német elnök, Richard von Weiszäcker szavaival zárjuk fejtegetésünket: “... ha megértjük, milyen jelentősége van a kultúrának szomszédunk számára, megtanuljuk őt mélyebben megérteni és tisztelni... a más népek kultúrájával való találkozásunk során felismerjük a velük való emberi rokonságunkat” (Günther Gorschenek idézi az Almanach der Ungarischen Kinderkultur című 1990-ben Hamburgban a Katholische Akademie által publikált könyvben).